Clint Eastwood, ha nem is bomba –
bocs – formában, de nagyon is Eastwood-osan – magabiztosan, koncentráltan -
vezényli le legújabb moziját. Amely az időskori Eastwood-rendezések jellegzetes
melankóliáját hordozza, miközben a direktorra jellemző mélabú és bölcs szentimentalizmus
is benne foglaltatik.
S bár a közel 90 esztendős filmes
ezúttal is ríkat, mégsem érezni hatásvadásznak a manővereit.
Richard Jewell sztorija minden pórusával
filmre kívánkozik. Ha nem Eastwood, akkor valaki más biztosan vászonra vitte
volna.
Jewell a jóravaló, jó szándékú,
de kissé naiv amerikai hazafi archetípusa, aki az ország és a nemzet érdekében kívánkozik/kívánkozna a társadalom szolgálatába. Csak, hogy a rendszer
kiveti magából. Oké, kissé együgyű is, ugyanakkor önfeláldozó, állhatatos és
lojális. Bár minden rendfenntartó ilyen lenne. Richardnak azonban egész
életében csak a konc jutott. Rendőr karrier helyett béna biztonság őri melók,
tisztelet helyett megvetés.
A Centennial Olympic park-beli
melót is csak azért vállalja el, mert édesanyja szereti Kenny Rogerst. Mindeközben dübörög az atlantai olimpia, és Richard
természetesen tisztában van a feladat relevanciájával is. Így sört vedelő
rendbontó tiniket rendszabályoz, és igyekszik minden erejével a parkba
kivezényelt rendőrök segítségére lenni.
Míg nem észreveszi az ominózus
pad alatt „felejtett” gyanús hátizsákot. Persze először mindenki azt gondolja, hogy a túlbuzgó biztonságis farkast kiált, végül mégis fény derül a táska tartalmára: a nagy adag
csőbombára. A rendőrök – s velük Richard – elkezdik kiüríteni a területet,
de a bomba rendeltetésszerűen felrobban. Kb. 100 sérült és 2 halálos áldozat.
Rossz belegondolni, hogy ha Richard nincs, milyen mértékben „pluszolódtak”
volna be az iménti mutatók.
A média kezdetben hősként ünnepli
a nagydarab security guy-t, de Richard nemzeti hősből rövidesen gyanúsítottá
válik. Az FBI pokollá teszi az életét. Vádat emelnek ellene: mondván, csakis ő
lehetett az, aki elkövette a merényletet, hisz egész életében figyelemre és
elismerésre vágyott. Ő a magányos merénylő mintapéldánya.
Eastwood komótosan, részletesen –
de kifejezetten érdekfeszítően – építi fel a cselekményt, s ágyaz meg a későbbi
oknyomozós szálnak és drámának. S bár nem képes – nem is akarja - az eseményeket
több szempontból vizsgálni, karakterábrázolás terén ezúttal sem vall szégyent,
és nem mellesleg eredményesen von be minket érzelmileg a sztoriba.
Társadalomkritikaként nem működik
a filmje – pedig ezen a téren is volt/van kiaknázandó lehetőség a történetben -,
de karakterdrámának egészen kiváló a Richard Jewell balladája.
Clint Eastwood ehhez ért.
Tradicionális módon közelít a történetekhez és a filmkészítéshez. Ízig-vérig
old school, s ez a hozzáállás a közel 25 éves sztorinak kifejezetten jól is
áll.
S ha már szóba kerültek a
karakterek: színészfronton bivalyerős a film! Paul Walter Hauser kitűnő
választás volt a főszerepre, s az ügyvédjét alakító Sam Rockwell is sokadszorra
bizonyítja, hogy korosztályának egyik legnagyszerűbb színművésze. Mellettük a
törtető újságírónőt megformáló Olivia Wilde is annyira arrogáns, amennyire csak
lehet, az anyuka bőrébe bújt Kathy Bates pedig a nagy színészóriásoktól
megszokott stabil, profi – de végtelenül érzelem gazdag - teljesítményt hozza.
A Richard Jewell balladája
mindenképpen jobb film, mint a Sully, A párizsi vonat, vagy a legutóbbi A
csempész. A 2000-es évek Eastwood-mozijainak elementáris erejét csak
pillanataiban idézi, de így is hálát adhatunk az égnek, hogy van egy Clint
Eastwoodunk, aki idén májusban tölti a 90-et, és még mindig ilyen nívós
alkotásokra képes! Bravó!
80%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése