Pár hete olvastam a Dublin-i írónő körberajongott, számos rangos irodalmi díjban részesült könyvét.
Állítják, hogy „korszakos”, meg hogy „generációs”. Épp ezek azok a manapság kissé közhelyessé vált hangzatos jelzők, amelyektől irtózom.
De minden fenntartásom ellenére, egyre közelebb és közelebb férkőzött hozzám a regény, meg maguk a karakterek, és egyre inkább beigazolódni látszott, hogy a Normális emberek valóban nagyszerű könyv! Meg merem kockáztatni, hogy simán ki fogja állni az idő próbáját, és az elmúlt egy néhány évtized egyik „korszakos” – igen, nincs mit tenni: „korszakos” – modern irodalmi alkotásaként fogják emlegetni!
Kötődésről, szerelemről, kapcsolatról, a fiatal felnőttkor – és a felnőtté válás – viszontagságairól, a szocializációról, és a társadalomba való beilleszkedésről ugyanis nem igen írtak még ennyire őszinte, nyílt, és kendőzetlen kinyilatkoztatást. Ilyen szikár stílusban, ilyen szélsőséges érzelmi kilengésekkel tarkítva, ilyen elementáris erővel.
Egy Sligo megyei, fiktív ír kisvárosban, Carricklea-ben járunk. Marianne okos, gazdag - de nem éppen a társasági élet közkedvelt figurája. S akkor még finoman fogalmaztam. A szép, de nem túl népszerű lány gyakorta céltáblája a gimiben a többiek gúnyolódásainak. Folyton zrikálják különcsége, „weirdo”-sága miatt. Marianne jó módban él, de a pénz nem kompenzálja édesanyja ridegségét, s bátyja nyílt utálatát. A lány magányos, és kirekesztett. S csupán a sorházban édesanyjával egyedül élő, iskola mellett melózni kényszerülő csóró srácban, Connell-ben talál barátra, megértő lelki társra. Connell hasonlóképpen sebzett lélek, de a suliban népszerű, társai kedvelik, jól tanul és a sportban is jeleskedik. A két fiatal viszonyba kezd, amelyet kezdetben nem vállalnak a nyilvánosság előtt – főként Connell kétségei és szorongó attitűdje miatt. Hosszú hónapokon, éveken átívelő, se veled, se nélküled kapcsolatukat követhetjük eztán nyomon. Hol ide vetődnek, hol oda, hol másnál keresik a boldogságot, hol szerelmesen omlanak egymás karjaiba, de van egy láthatatlan kapocs, ami, teljék el bármilyen hosszú idő, s legyen köztük akár több száz kilométeres távolság, folyamatosan, kitartóan, mindvégig összeköti őket.
Sally Rooney képes szép irodalmivá emelni azt, ami oly sok pályatársának, oly sok hasonló problematikát körbejáró coming-of-age regénynek vagy egyáltalán nem sikerült, vagy csak ímmel-ámmal, döcögve ment.
Rooney a próbálkozókkal ellentétben nem negédes, nem nyálas, "csak" szépen, őszintén fogalmaz meg olyan lelki folyamatokat, amelyeket egyébként szinte biztos, hogy mindnyájan átéltünk már valami módon.
Mindezt pedig úgy, hogy az elbeszélő mód, és modor, illetve a hangulat annyira légies, annyira finom, hogy akár a romantikus nagyregények korszakában is születhetett volna a szöveg.
S ami igazán óriási az egészben, hogy Sally Rooney alkotása megkapta a hozzá méltó filmes adaptációt a Hulu és a BBC közös összefogásának köszönhetően. Sőt, bizonyos elemeiben a film még erősebb is, mint a regény.
Remek, rátermett koncepcióval egy tapasztalt, kiváló direktort bíztak meg a 12, fejenként 20-30 perces epizódra – fejezetre – tagolt film rendezésére. Lenny Abrahamson (Frank; A szoba) tökéletes választás volt a koordinátori szerepre, s a társrendezőnő, Hettie Macdonald is kitűnő munkát végzett. Érezhető, hogy szerelem projekt volt ez a javából. De legalábbis minden egyes résztvevő minden erejével azon volt, hogy valami egészen csodálatos végeredmény születhessen.
És amellett, hogy maga Rooney is aktívan közreműködött az adaptálás folyamatában, vagyis a forgatókönyv tényleges megírásában, egy olyan név is csatlakozott az írói csapathoz, mint Alice Birch, aki a Lady Macbeth szkriptjével már szintén bizonyított.
Bámulatos az is, ahogy ezek a remek szakemberek formába öntötték az anyagot. Káprázatosak a vágások, rendkívül jók a zenék, érdekes a kamerakezelés, gyönyörűek a színek. S talán még a prűdebb, konzervatívabb nézők számára sem lesz zavaró a szexjelenetek, hogy is mondjam, nyíltsága. Mert annyira emberi szcénák ezek: szépek, és magával ragadóak, akár egy gyönyörűen, esztétikusan vászonra vitt művészi akt.
De itt jön a csavar! Mert a „háttéremberek” ugyan mind kipróbált, nagy hírű fazonok, Marianne és Connell szerepére mégis két huszonéves, ismeretlen színművészt szerződtettek.
Daisy Edgar-Jones, és Paul Mescal pedig meghálálták a bizalmat: egész egyszerűen szenzációsak! Csak szuperlatívuszokban lehet beszélni a két fiatal lenyűgöző, szenzitív játékáról. Egyrészt, valami elképesztő, megmagyarázhatatlan energia, kémia működik kettejük között. Másrészt minden egyes rezdülésük „igazi”! Minden apró kis gesztus és mozdulat!
Nehéz a lényüktől, s magától a sorozattól szabadulni. Biztosan jó darabig veled maradnak ők ketten, és mindig emlékezni fogsz rájuk!
Marianne és Connell csodálatos, könnyfakasztó kálváriája örökérvényű!
100%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése