Lily Collins-t már a Stuck in
love-ban is nagyon csíptük, a 26 éves színésznő pedig mára
visszavonhatatlanul korosztálya egyik legfigyelemreméltóbb ifjú művészévé érett.
Lily semmi egyebet nem csinál, „csupán” sugárzóan természetes; és ez az a
sztori és film, ami a sugárzó természetességét messzemenően képes volt kibontakoztatni.
Nem túl jó előjel, ha egy filmet
úgy reklámoznak, hogy „az ideális
Valentin-napi mozi”, de ez egyszer a marketing szakemberek nem lódítottak
akkorát. Az Ahol a szivárvány véget ér
egy valóban minőségi romantikus film, amely egyrészt: remek karakterekkel
dolgozik, másrészt: amikor kell, akkor vicces, amikor pedig arra van szükség,
hogy megríkasson – persze csak úgy mértékkel -, akkor kellően drámai.
A történet nem túl eredeti: két
gyerekkori barát, Rosie és Alex sztorija áll a középpontban, akik körmük
szakadtáig igyekeznek rácáfolni arra a tételre, miszerint „nem létezik barátság lány és fiú, nő és férfi között”.
Természetesen mindhiába, s az évek során mélyebb kötődés alakul ki kettejük
között. Viszont az élet cudar, és mindig olyan nehézségeket és akadályokat
gördít elébük, amelyek messzire sodorják őket egymástól.
Ezt a klisés alaphelyzetet a
filmnek sikerül jól és stílusosan kezelnie és az emberi oldaláról bemutatnia.
A szereplőink nem a divatlapokból
léptek elő, hús-vér emberek, van jellemfejlődés, és még a szálakat is
viszonylag ügyesen mozgatja a forgatókönyv.
No persze egy-két kötelező klisét
azért mégsem sikerült elkerülni, s a befejezés is kiváltképp szirupos, nem beszélve
a kicsit túlspilázott utolsó 20-30 percről, de összességében mi is elmondhatjuk, hogy az
Ahol a szivárvány véget ér valóban „az
ideális Valentin-napi mozi”. Ennyi, punktum.
75%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése