Azt hiszem Cormac McCarthy hollywoodi felbukkanása óta vált igazán
nyilvánvalóvá, hogy a neo-westernnel komolyan
számolni kell, s a jelenkori kontextusba helyezett, a műfaj tradicionális motívumaival
felvértezett „új-western” bizony
sokkal szikárabb és szigorúbb tud lenni, mint a zsáner - sok esetben - tipizált
klasszikusai.
A „hell or high water” kifejezés nagyjából annyit tesz, hogy „jöjjön, aminek jönnie kell”, a kiváló Taylor Sheridan (Sicario – A bérgyilkos) által írt szkript, és annak figurái pedig
annak rendje és módja szerint fel is tesznek mindent egy lapra, hogy aztán egy
igazán emlékezetes „heist” fináléban
csúcsosodjon a történet.
Az angol David Mackenzie először forgatott az államokban, s először tévedt
erre a sivár, kopár, vadnyugati terepre; de Istenemre, nála jobban maga John Hillcoat sem vezényelhette volna le a Hell or high water-t!
Mindjárt egy mesterien koreografált
bankrablós jelenettel nyit a film, mely remekül alapozza meg a későbbi,
hozzávetőlegesen bő 90 perc hangulatát.
A két tesó, a börtönviselt,
forrófejű Tanner – Ben Foster zseniális alakításában -, és
a nála higgadtabb és felelősségteljesebb Toby
– Chris Pine eddigi talán
legütősebb szerepe – annak a banknak a fiókjait fosztogatja módszeresen, mely
nemrégiben elhunyt édesanyjuk birtokára rátette a jelzálogot. Első körben tehát
van egyfajta önbíráskodós, Robin Hood-os,
„a nép gyermeke móresre tanítja a
rendszert” - jellege a sztorinak, Mackenzie
azonban egy pillanatra sem próbálja szimpatikussá tenni a két fivért. A
direktor a bankrablók nyomába eredő, a törvényt lelkiismeretesen szolgáló rangerek perspektíváját is megmutatja,
de valójában egyik fél sem tűnik rokonszenvesebbnek a másiknál.
A hangulat viszont iszonyúan jön,
pokoli az atmoszféra! És tulajdonképpen nem is fontos, hogy milyen korban
járunk, mert Mackenzie mozija westernebb a westernnél!
Mindeközben kapjuk az arcunkba a Midlands bankfiókok molinóit is, hogy
azért arról se feledkezzünk meg, hogy a probléma, amivel ezek a tökös cowboyok szembekerültek, nagyon is mai! A
két folyton egymást froclizó ranger
közül a komancs származású indián Alberto
egy nyugalmas, mégis feszültséggel teli beszélgetés során az imperialista
kizsákmányolás mocskos történelmi folyamatát nagyjából 1 percben szummázza igen
érzékletesen ízig-vérig redneck társának
- mi meg kurvára zavarba jövünk. Ilyen ez a film! Illetve ilyen is.
Emellett meg valóban kőkemény és
lőporszagú! És irgalmatlanul ironikus is! Jeff
Bridges autentikusan hozza a déli akcentust, s jó redneck módjára olyan lózungokat
pufogtat sörszürcsölgetés közben, hogy „sosem
értettem, mi a jó az európai fociban, amit egy 5 éves is meg tud csinálni, az
nem sport”.
A Hell or high water bazira cool,
mégsem ez a legnagyobb erénye! A forgatókönyv nagyszerűen adagolja az
információt, briliánsan épülget a történet. A szereplők – a zsáner
követelményeinek megfelelően – szófukarak; mégis, Mackenzie egy-egy apró gesztussal, s egy-két predikatív
szószerkezettel képes megeleveníteni figurái múltját, jelenét, jövőjét. S
közben elképesztő szociokörképet kapunk a jelenlegi, 21. századi „délből”
– erre bizony nem igen volt még precedens! Ebben a formában legalábbis biztosan
nem!
Lírai, de szókimondó, egyszerűen
elővezetett, mégis rendkívül összetett mondanivalóval bíró film a Hell or high water. Az év egyik
legjobbja! És igen, ezt sem mutatják meg nekünk, magyaroknak! A sokadik ilyen
az idén...
90%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése