Bármi történjék, Paul Verhoeven neve mára végérvényesen
összeforrt az erotikus-thrillerek non plus ultrájával, a végtelenül buja és „veszélyes”
Elemi ösztönnel. No persze ott van
még az életműben két szintén igen jelentős film, a Robotzsaru és Az emlékmás,
de valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, aki Sharon Stone és Michael Douglas
kéjelgésére asszociál a holland direktorral kapcsolatosan.
Eddigi pályája során akadtak azért természetesen mellényúlásai
is a mesternek, de azt senki nem vitathatja, hogy a közel
80 éves pasasnak - köszönhetően az imént emlegetett alapvetéseknek - egyértelműen ott a helye az újkori filmművészet elitjében.
Az Elle nem csak azért Verhoeven
nagy visszatérése, mert a rendező jó néhány éve nem jelentkezett már nagyjátékfilmmel,
hanem mert hosszú idő után ez az első igazán bátor és bevállalós Verhoeven-mozi, ami ráadásul ismét
baromi buja; és ismét nem csak szimplán „baromi buja”, hanem végtelenül
intelligens is. Minimum olyan hidegvérrel és magabiztossággal csavar az ujja
köré, mint Sharon Stone tette ’92-ben.
Egy kifejezetten „kellemetlen”
jelenettel nyit az Elle:
címszereplőnőnket egy maszkos betörő erőszakolja nappalija padlóján. Elle ellenáll, támadója azonban
győzedelmeskedik felette, végül pedig dolga végeztével a verandán keresztül –
jó „tolvaj” módjára - távozik. Az asszony ezt követően még agonizál picit a
földön fekve, majd összeszedi magát – valamint a dulakodás során összetört
használati tárgyakat -, és teljesen rezignáltan, mintha mi sem történt volna,
folytatja a napi rutint. Később beszerez ugyan egy gázspray-t – biztos, ami
biztos -, de nem tojik be, nem tesz feljelentést - a támadás nem hagyott benne
igazán mély nyomot.
Szép lassan, de kibomlik
a karakter: Isabelle Huppert zseniális,
hűvös, titokzatos, és iszonyúan magával ragadó. Szexi! Elle irtóra izgalmas figura, a francia színésznő pedig a legnagyobb
színművészekre jellemző érzékenységgel – és érzékkel - jeleníti meg a rendkívül
komplex, magányos, sebzett, különös/bonyolult lelkületű nőt.
Revans van, Verhoeven bosszúja azonban kurvára keserű. És azon túl, hogy valós/megnyugtató feloldozást sem kap Elle,
egy csomó – számunkra – kellemetlen és kényelmetlen jelenetsoron kell
átverekednünk magunkat a fináléig.
Isabelle Huppert bizarr szcénái ellenben a maguk „beteg” módján
kifejezetten szórakoztatóak. Izgalmas, ahogy eljutunk A-ból B-be - ilyen egyedülálló triphez bizony nagyon rég volt már szerencsénk.
Verhoeven groteszk viccet csinál az erőszakból, és mindvégig
zavarba ejtő, morbid poénokkal soroz.
Szatíra? Abszurd társadalomkritika?
Éjfekete thriller? Kéjsóvár erotikus mozi? Lélektani dráma?
Minden egy picit, de egyik sem
igazán.
Markáns. Elegáns. A velejéig
romlott.
Paul Verhoeven.
85%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése