Az ausztrál Sean Byrne 2009-es torture
horrorja, a klasszikus amerikai prom-vígjátékoknak fityiszt mutató Loved ones olyan erős bemutatkozás volt,
hogy alig vártuk a tazmán ördög legújabb moziját, a metálos festő apukáról és
családjáról szóló sátáni horror-t, a The
Devil’s candy-t. Amely ha lehet, még borultabbra sikeredett a direktor
debüt munkájánál!
A film ugyan 2015-ben készült,
nagyjából 2 éve járja a kisebb-nagyobb fesztiválokat és mindenhol rendre pozitív
fogadtatásra lel (2017 márciusában volt a The
Devil’s candy hivatalos amerikai premierje!). De mégis ki az a jó ízléssel bíró humanoid, aki ellen
tud állni egy olyan ördögi horrornak, amelyben a szereplők folyton Metallica pólóban rohangálnak, Slayer bömböl az autórádióból, apuka meg
Panterára végzi az otthoni melót… (?)
Fasza kis home-office, mit ne
mondjak!
Felettébb mesteri, ahogy Byrne kifacsarja a horror műfajt. Ahogy
a Loved ones esetében a torture alzsánert állította a feje
tetejére, most az „új házba költözünk,
ahol korábban titokzatos szörnyűségek történtek” típusú klasszikus
dramaturgia inverzét mutatja.
Byrne nagyon karakteres, és elsősorban a karakteressége, a
szerzőisége az, ami elviszi – ismételten – a balhét.
A sztoriban akadnak ugyan
hézagok, de a The Devil’s candy az
épphogy 70 perces játékidő alatt is úgy behúz a történetbe, mint annak a rendje
– a karakterek kiválóak, Ethan Embry
(Sasszem; Elhagyott szoba) közel
tökéletes főszereplő, az állandóan félkegyelműeket és pszichopatákat alakító Pruitt Taylor Vince (A rém; Született gyilkosok; Azonosság)
pedig félelmetes gonosz.
És hát maga a légkör és a Byrne által teremtett furcsa, kicsit
nyomasztó, kicsit szarkasztikus, a földitől Baz
Luhrmanntól eltanult finoman szürreális, valóságtól elrugaszkodott atmoszféra
az, ami jócskán kiemeli a filmet az átlagból!
Az operatőri munka szintén mesés,
gyönyörű, festményszerű képeket kapunk békaperspektívából a Texas-i gabonatáblákról; a score zseniális; a már említett metál
betétek meg szintén baromira működnek.
A rendező-író mindennek fejében
nem elégszik meg holmi együgyű, ostoba horror - magyarázattal. Összekapcsolja a
művészi tevékenységet folytató ember transz állapotát a földöntúlival. Csakis
ez lehet a kapocs, a kommunikációs csatorna a „két világ” között. Mindezt pedig
igen tetszetősen, jó értelemben véve artisztikus eszközökkel mutatja be Byrne – erős metaforákkal, hathatós
képekkel.
A finálé talán lehetett volna
erősebb, de Ethan Embry zárójelenete
így is nagyon rendben van.
Ilyen ügyes, karakteres horrort
még! Sokat!
80%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése