A horror nem csupán a
vizualitásban merül/merülhet ki – levágott végtagokban, premier plánban
filmezett csonkolásokban -, és nem is jump scare-re késztető ajtócsapkodásokban.
Van az a horror, ami a bőröd alá kúszik, ami kísért, ami napokig nem enged a
szorításából. S nem mellesleg: a horrornak van humora, a horror ön-ironikus.
Manapság – ebben a határtalanul
elanyagiasodott világban - talán egyetlen olyan dolog van, amitől igazán
félünk: a „transzcendenstől”, az ismeretlentől, az „élet a halál után”-tól… S
ha mindez bekígyózik a hétköznapjainkba, egy-egy szokványosnak tűnő tragikum képében,
no akkor az a nagybetűs horror!
Ari Aster tudja ezt, s még ha minimálisan túlzóak is a filmjével
kapcsolatos szuperlatívuszok, nem kétséges, hogy új, modern horror filmes
mérföldkő született az Örökség
személyében. Mely elegánsan, könnyedén mixeli össze a zsáner tradicionális
kellékeit valami újszerűvel. S amelyben Aster
egyedi látásmódja is érvényesül. Egyfajta nagyon jellegzetes – vonzó -,
kompromisszummentes, picit öntörvényű attitűd.
Épp ezért is furcsa, hogy az Örökség hazánkban (is) a multiplexekben
landolt. Mert, hogy korántsem egy nagyközönséghez szóló popcorn-horrorról van
szó. S vélhetően a Fűrész hetedik
részén, és a tucat számra gyártott ghost
horroron edzett közönség nem is igazán fogja értékelni/érteni Aster moziját.
Mi filmbarátok/filmrajongók viszont
egy óriási élménnyel leszünk gazdagabbak. Emlékezetes, vérfagyasztó trip az Örökség!
Elsőként a Graham család éjsötét drámája bontakozik ki előttünk. A film rögtön
egy gyászhírrel indít, s rögvest egy temetési szertartás kellős közepére repít.
A hangulat tehát adott, s eztán
sem lesz kellemesebb hangvételű a Hereditary.
Igaz, bizonyos pontokon Aster egy kis
humorral oldja a feszültséget. Mindez talán nem minden esetben szerencsés, egy-egy kulcsjelenet így némileg az élét veszti, de a furcsa, finom
groteszk humor is hozzájárul az Örökség
végtelenül különös, egyedi atmoszférájához.
No és ott vannak Aster szkriptjében a finomságok, a finom
utalások. Az anya – gyermek kapcsolat ábrázolása, és az ahhoz kapcsolódó bátor,
szókimondó szcénák és jelenetsorok. A Beszélnünk
kell Kevinről volt annak idején hasonlóan kegyetlen… S akkor
a forgatókönyv egyéb okosságait, a számos váratlan fordulatot és meghökkentő „cselt”
még nem is említettük.
Toni Collette viszi a hátán a filmet – átlényegülése lazán
párhuzamba állítható Jack Nicholson
Ragyogás-béli szenzációs alakításával -, de a mellé castingolt színészek is
mind, egytől egyig zseniálisak. Milly
Shapiro-tól azóta is a hideg ráz, Alex
Wolff minden rezdülése a helyén van, Gabriel
Byrne visszafogott, érett játéka pedig szintén hozzájárul a nem mindennapi
élményhez.
A cselekményvezetés tanítani való
- mintha Aster nem az első, hanem a
sokadik nagyjátékfilmjét dirigálná -, s a koncepció, a konzekvensen végig vitt
üzenet is betalál, a maga rétegzett, komplex módján.
A finálétól eldobod az agyad, a
látvány – makett világ kontra „real world”
– külön megér egy misét, a történet letaglózó, a színészi játék több, mint
emlékezetes.
Az Örökség nem vegytiszta zsánerfilm. Családi kamaradrámaként épp úgy
megállja a helyét, mint vérfagyasztó, zsigeri horrorként. Így nem csak a műfaj
szerelmeseinek, hanem a filmkülönlegességekre vadászó elvetemülteknek, a
pszicho-mozikra vevő filmőrülteknek is bátran ajánlható!
Az A24 2013 óta szépen lassan az egyik figyelemreméltóbb független filmes istállóvá nőtte ki magát. S amellett, hogy
mindenféle zsánerrel kacérkodik – az egyetlen szempont tényleg a színvonal! -,
nagy szerepe van a horror megújításában is, hisz általa egyre több
igényes, nívós műfajfilm kerül a nagy plénum elé!
Reszkess Blumhouse, reszkessetek ’reszketnivágyók’!
90%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése