2017-ben A víz érintése, azelőtt
a Holdfény, 2015-ben a Spotlight… és így tovább. Az azért szinte minden évben
elmondható - Oscar-os viszonylatban ugye -, hogy mindig akad(hatot)t volna
érdemesebb alkotás a „legjobb film” Oscarjára annál, akihez végül vándorolt a
díj.
Ezen relációban nyilvánvalóan nem
a Zöld könyv a tavalyi év legjobb mozija, s kifejezetten túlzónak hat a
legnemesebb elismerés az Amerikai Filmakadémia részéről. Viszont, ha azt
vesszük alapul, hogy az elmúlt évek nyertesei közül mely filmek a
legtetszetősebbek, urambocsá a legnézőbarátabbak - abszolút pozitív értelemben
véve -, akkor a Zöld könyv mindenképp jó választásnak bizonyult idén a legjobb
film díjára.
Peter Farrelly mozija ugyanis egy
rendkívül szerethető, mélyérzésű road movie, ami úgy képes elérni a szívünkig,
hogy közben semmi újat nem mond. Sem központi témájában – rasszizmus,
elfogadás, kívülállás, integráció stb. -, sem narratívájában, sem semmilyen
aspektusból vizsgálva.
Ugyanakkor marhára jóleső nézni
Farrelly ’90-es éveket idéző képkockáit, klasszikus dramaturgiáját, szépen,
megfontoltan építkező történetét. Noha meglehetősen kiszámítható a cselekmény,
a szenzációs Viggo Mortensen és az akkurátus Mahershala Ali tökéletes párosa
gondoskodnak arról, hogy egykönnyen ne tudjuk kitörölni az emlékezetünkből a filmet.
Mortensen parádés a nyíltszívű,
iskolázatlan, faragatlan olasz, Tony „Lip” Vellalonga szerepében. Hiába Ali
kapta az Oscart, Viggo ellopja előle a showt. No persze hálásabb is a szerep,
de Mortensen jellegzetes digó akcentusát, gesztusait és prímán megírt
monológjait, bemondásait nehéz lesz feledni.
A Zöld könyvet a két színész pazar
játéka teszi naggyá. S azon túl, hogy Farrelly-ék végül is közhelyes konzekvenciákkal
szolgálnak, képesek elegánsan, stílusosan tálalni a frázisokat, és – jóllehet a történet
végére picit szentimentálissá válik a film -, mégsem érezzük gejlnek a
látottakat.
És hogy a Zöld könyv a Mrs. Daisy
sofőrjének inverze lenne? Meglehet. Bár a hangulat és a ritmus merőben más. Nem
beszélve arról, hogy Peter Farrelly – aki egyébiránt a Dumb és Dumber egyik
társrendezője és szellemi atyja – a vígjátékos múltjából hozott egy jó csomó
vicces jelenetet. Így lehet, hogy a komoly mondanivaló és tartalom közepette
gyakorta nyílik mosolyra a szánk, és még hangos hahotázásra is ragadtat(hat)juk
magunkat. Főként a bullshit artist, Tony Lip-nek hála.
Kellemes néznivaló, nagybetűs
amerikai mozi a Zöld könyv. Annak minden erényével! És hogy mi a helyzet a
negatívumokkal? A „Doki” szerint is bölcsebb - és az esetek többségében
célravezetőbb - a hallgatás…
80%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése