2019. március 7., csütörtök

A sötétség gyermekei - Lords of Chaos


Szóval ez tényleg mind igaz?
Volt Norvégiában egy metal zenekar – bocs, black metal – a ’90-es évek elején, amelynek az első énekese – bocs, hörgő-károgógépe –, a beszédes művésznevű ’Dead’, rendszeresen vagdosta magát a zenekar koncertjein, majd végül odáig süllyedt az apátiában, hogy a zenekar próbatermében módszeresen felvágta az ereit, elmetszette a torkát, s mivel nem volt teljesen hathatós a művelet, ezért még – biztos, ami biztos alapon -, egy vadászpuskával is jól fejbe lőtte magát.
Amikor a banda gitárosa rátalált „barátja” vérbe fagyott holttestére, ahelyett, hogy kétségbeesésében hívta volna a jardot, elugrott a közeli vegyes boltba, vett egy egyszerhasználatos fényképezőgépet, és fotókat készített társa hullájáról, s a felvételek egyikét aztán alternatív albumborítónak használta a banda kultikus lemezéhez.


S ez még mind nem elég, a Mayhem, mert hogy így nevezik a black metal legendás zenekarát, valamint a köré szerveződött csoportosulás – „inner circle” - csak tovább tetézte a bajokat. Az öngyilkos énekes körüli cécónak köszönhetően underground berkekben egyre csak nőtt a Mayhem ázsiója, amelyet a csapat vezére Euronymous tudatosan fordított zenekara javára. No persze az alig 20 éves – egyébként kiegyensúlyozott polgári családból származó - főhősök kellően bomlott agyúak is voltak. Euronymous – azaz Oystein Aarseth - pl. kishitlerként, ellenszenves oligarchaként igyekezett kézben tartani a black metal szcénát. Amelynek zavaros elitista ideológiája – mely összefonódott bizonyos neonáci és okkultista nézetekkel – természetesen hasonlóan zavart és pszicho arcokat vonzott magához. Így társult az Oslo-i galerihez a Bergenből származó Kristian – későbbiekben „Varg” – Vikernes, aki egyszemélyes zenekarával, a Burzummal hívta fel magára Euronymous figyelmét.


Az, hogy mennyire elhivatottak voltak a csávók a szcéna iránt, mi sem bizonyítja jobban, hogy a Burzum pl. sosem adott koncertet, Vikernes szerint ugyanis az élő megnyilatkozás időpocsékolás, s amúgy sem kíván a zene show biznisz részében szerepet vállalni.


Nos, Vikernes még Euronymousnál is elvetemültebb volt, s a két kora 20-as éveiben járó fiatal sportot űzött az extrémitásból. Ha az ember beleássa magát a történésekbe – kiváló dokumentumfilmek készültek a történtekről -, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy Vikernes volt az agy, még úgyis, hogy egyértelmű: a fickó pszichopata, mégpedig a szó „Hannibal Lecter”-i értelmében. Okos, kiváló szónok, igazi manipulátor. Aki olyan meggyőződéssel képes tálalni mondandóját, hogy még az erősen szkeptikus – szembenálló - kétkedései is meginognak. 


Érkezése után tehát lehengerlő személyiségének köszönhetően Vikernes viszonylag hamar átvette az Oslo-i csoportosulás fölötti hatalmat, s Európa szerte hírhedt templom gyújtogatásai igazi legendává emelték követői körében. Végül az események tragédiába torkolltak: Euronymous és Varg kezdeti barátsága ellenségeskedésbe váltott, mely aztán odáig vezetett, hogy egy kiadói szerződés körüli vita folytán Vikernes és Euronymous egymásnak estek. Varg végül 23 késszúrással hidegvérrel kivégezte egykori barátját. A fickó a mai napig azt állítja, tette csupán önvédelem volt. No de 23 késszúrás, kérem…
A gyilkost 1994-ben a Norvégiában kiszabható legmagasabb börtönbüntetésre, 21 év fegyházban letöltendő szabadságvesztésre ítélte a bíróság. Az ítélethirdetés közben Vikernes egy röpke félmosollyal nyugtázta a döntést, s azóta sem igen tudta senki kimozdítani elitista attitűdjéből. A faszit végül 2009-ben helyezték feltételesen szabadlábra, azóta egy francia erdőben él családjával, s videó blogjaiban terjeszti bomlott agyú ideológiáját, amely egyszerre áll szemben a kereszténységgel, egyszerre élteti az ősi pogány kultúrát, s mindeközben erősen – vállaltan - fasisztoid is.  


Nos, mindez valóban igaz!
Noha a film a „based on truth, lies, and what actually happened” állítással kezd.
Jonas Akerlund mozija ugyanakkor már a gyártási folyamat közben kicsapta a biztosítékot a színtér és az érintettek körében. Egyrészt a hithű black metálosok okádnak a szcéna elkorcsosulásától és mainstreambe való beemelésétől, másrészt a film alapját egy ’98-ban megjelent hasonló című sikerhajhász, finoman szólva sem autentikus könyv szolgáltatta, amelyért nem igazán rajongtak a Mayhem máig élő tagjai. Sem a szcéna jeles képviselői. Mert hogy szerintük csordultig van csúsztatásokkal.


Sajnos Akerlund filmje, ahogy azt Vikernesék előre vizionálták, valóban nem lett igazán jó. És nem azért mert valótlanságokon alapszik. Ettől még lehetne koherens és összeszedett, mint játékfilm.
A probléma az, hogy zavaróan felszínes, mind a karakterábrázolás, mind pedig a történetmesélés terén. Mindez az avatatlan nézőnek is viszonylag hamar feltűnik.
Aki nincs képben a Mayhem-sztorival, nehezebb dolga lesz befogadni a látottakat. És nem a véres, nyers, már-már horrorisztikus jelenetek miatt. Hanem mert Akerlund össze-vissza csapong. Egy csomó fontos momentumot kihagy, vagy szimplán jelentéktelenné degradál, hogy aztán a nagyközönség számára is érthető és közérthető fináléban kulminálhasson a sztori. Épp a karakterek összetettségét felejtette el ábrázolni, azt a komplexitást, és kimért, hideg-rideg attitűdöt, ami Vikernes figuráját egyébként olyannyira izgalmassá és hátborzongatóvá teszi.
Nem beszélve arról, hogy a szcéna, illetőleg a black metal ideológiáját/filozófiáját sem sikerül kiveséznie, elemeznie. Pedig ez a sztori aztán tényleg a vászonra kívánkozott!
Akerlund azonban Vikernes karakterét totálisan leegyszerűsíti (Emory Cohen rendesen túl is játssza a szerepet), Euronymous-t pedig kvázi áldozati bárányként állítja be. Oké, nem voltunk ott, Vikernes eszement mondókájára meg hogyan is alapozhatnánk, de ide a rozsdás bökőt, hogy az Akerlund által vázoltak köszönő viszonyban sincsenek a valósággal.


Rory Culkin egyébiránt egészen okés alakítást nyújt Euronymous szerepében, s a film képi világa is rendben van. És az is a Lords of Chaos javára írható, hogy nem nagyon finomkodik: az erőszak explicit ábrázolása meglehetősen húsbavágóra sikeredett.
De egy ilyen sötét történet esetében ez a minimum. Sajnos a kliprendezőként elhíresült Jonas Akerlund – aki egyébként maga is kötődik a black metál szcénához, hisz „civilben” a Bathory zenekar dobosa – pont a történet velejét száműzte művéből. Oké, van itt egy csomó vér, gyilkosság, öngyilkosság, meg templomgyújtogatás, de mégsem fagy belénk a szar a látottaktól.
A késszúrások és a kegyetlen döfések ugyan fájnak, az eseménysor mégsem tud igazán hatással lenni ránk.  
A részben Budapesten forgatott mozi még épp nézhető filmecske, aki azonban jobban beleásná magát ebbe az elképesztően bizarr történetbe, inkább olvasson utána, vagy nézzen meg pár dokut – akad egy-két egészen remek anyag a témában!

60%

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése