Már a Liv Tyler-es első sem volt maga a tökély, ugyanakkor vérbeli,
zsigerig hatoló terror moziként képes volt kizökkenteni a nézőt a
komfortzónájából. És végtére is egy horror dolga tulajdonképpen ez. Azzal
együtt, hogy a sajnálatos eseményekre ott sem kaptunk magyarázatot. Tehát a
vagdalkozás valamelyest öncélú volt.
Ott is, itt is…
A cápás para-horror, a 47 méter mélyen rendezője, Johannes Roberts egyébként jó
választásnak tűnt az új Hívatlanok
direktori pozíciójára. Ha nem is várhattunk horror-reformot, Roberts biztos kezű rendező - korábbi munkáira alapozva -, így akár a film teljesíthette volna a kitűzött célt.
Lehetett volna pattanásig feszült, a ’80-as évek slasherjeit felelevenítő, cool,
érvényes, nosztalgikus utazás.
Külsőségeiben mindezt nagyjából teljesíti
is a Hívatlanok 2. A zenék, a
hangulat, a díszletek nagyon igyekeznek rámenni a retró-feelingre, ugyanakkor a
sztori, meg a karakterek mégis kigáncsolják a filmet. Nem lehet ennyi
logikátlan fordulatot és eseményt egymás mellé erőltetni büntetlenül.
A szereplők irracionálisabbnál
irracionálisabb reakciói „megölik” az élményt, és súlytalanná teszik a
történéseket.
Azért akad egy-két (?)
hátborzongató jelenet. A medencés, késelős szcéna például egyértelműen a film
legerősebb momentuma. Zseniális kis szösszenet. Kár, hogy ilyenből nagyon kevés van. Illetve kb. ez az
egy.
Bája ennek ellenére azért van a
filmnek, de az ironizálás – amivel próbálkozik - nem igazán működik, a horror
is csak mérsékelten, viszont a hangulat az legalább nagyjából rendben van.
50%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése