Az év – számunkra – eddigi legtetszetősebb
európai filmjét a kultikus Gomorra nagyszerű rendezője, Matteo Garrone
szállítja!
A Dogman lebilincselő bűnfilm, de
emellett egy csomó egyéb erénye is van. Csak győzze az ember befogadni,
dekódolni és lefejteni a történetben rejlő rejtett üzeneteket és tartalmakat.
Garrone az ilyen-olyan filmes
zsánerekbe tett kirándulásai után ismét a karakterekre összpontosít - ez áll
neki a legjobban! S amellett, hogy a Dogman kőkemény, véres, ellentmondást nem
tűrő mozi, kellőképpen „olaszos”, lírai és icipicit groteszk is!
A fiktív tengerpart melletti
kisváros épp olyan koszlott és sivár, mint amilyen kontextust Garrone a
Gomorrában ábrázolt. A helyszín valós, Villaggio Coppola, a Nápolytól északra fekvő híres-hírhedt szellemváros, amelyet a Camorra bűnszövetkezet kezdett
el építtetni még a ’60-as években, hogy aztán jövedelmező üdülőparadicsommá
varázsolja a helyet. A nagy botrányt kavart építkezést végül elkaszálta a
kormány (hiányoztak az engedélyek, egy rahedli illegális ügyletre derült fény
stb. stb.), így egy évtizeddel később félkész épületek és egy sivár-kopár
lakótelep-komplexum maradt hátra a területen.
Nos, ennél megfelelőbb „díszletet”
aligha találhatott volna Garrone a filmhez. Melynek főszereplője, a
csetlő-botló Marcello ebben a leharcolt közegben igyekszik talpon maradni és
félig-meddig tisztességesen megélni a „Dogman” névre hallgató kutyakozmetikájából.
Csak hogy az alvilági figurák által irányított tengerparti kisvárosban a bűn az
úr, s ahhoz, hogy az ember túléljen, muszáj asszimilálódnia, és beletörődően
elfogadnia a rászabott pozíciót a táplálékláncban. Így lesz Marcelloból kutya-hostel
tulajdonos és mellékállásban kokaindíler. A szerrel való kereskedelem pedig igen csak megnehezíti az egyébként jólelkű Marcello életét. Az erőszakos
helyi vagány, Simoncino hűbéresévé – a történet allegóriájában: láncra vert
kutyájává - válik, aki egyre húzósabb és húzósabb ügyletekbe rántja bele a
galamblelkű kisembert.
Garrone tulajdonképpen az „erősebb
kutya baszik” analógiájára húzza fel a sztorit. Hogy nincs igazság, pláne nincs
korrekt igazságszolgáltatás, mert az elsöprő fizikai fölénnyel szemben a gyenge
mindig alul marad. A tézis természetesen helytálló, s épp ezért igen lehangoló.
Fáj szembesülni Marcello erőfeszítéseinek hiábavalóságával. És persze, ahogy
robog előre a sztori már sejteni lehet, hogy a főhős a tragikus végkifejlet
felé halad.
S ugyan bekövetkezik az, amire
titkon vártunk: Marcello behúzza a váratlant, azt, amire tőle senki nem számít.
Mégsem arat diadalt! A bosszú, mint olyan értelmét veszti. Tette hasztalanná
válik. Mindezt Garrone rendkívül
érzékletesen ábrázolja, a finálé emlékezetes és letaglózó – pedig a klasszikus
értelemben vett katarzis írmagját is száműzte belőle a rendező.
Marcello Fonte elképesztő a
főszerepben, nem ok nélkül díjazták Cannes-ban az alakítását. Egyrészt kitűnő
karakter, nagyon „olasz”, másrészt hibátlanul hozza a tragikomikus Benigni-s
figurát, ami kifejezetten érdekessé teszi az alapvetően zord történetet.
Ettől függetlenül, s az egy-egy
vicces, humoros szcénát leszámítva Garrone kétségbeejtően sötét képet fest a
világunkról, a társadalomról és annak rendkívül primitív, hierarchikus
berendezkedéséről.
A direktor szerint ősemberek
vagyunk a betondzsungelben, akiket csak és kizárólag az ösztöneik vezérlik.
És fáj beismerni, fáj szembesülni vele, de Garrone-nak bizony igaza van!
85%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése