És itt vannak újra a srácok,
igaz, kicsit kajlábban, tinédzseresebben, pattanásosabban, de akkor is öröm
újra 8 epizódon keresztül követni őket és a minden eddiginél éjsötétebb és
horrorisztikusabb kalandjaikat.
Igen! A harmadik évad talán a
legzordabb mind közül: a Duffer-tesók emeltek a téten - e tekintetben is! Kicsit
sem tudunk egyetérteni a fanyalgókkal, mert hogy van karakterfejlődés, és nincs
önismétlés, hisz az előző évadokhoz képest merőben más jellegű a hangvétel.
Dufferék természetesen megőrizték
azokat a komponenseket is, amelyek miatt olyannyira működött az előző két
season, mégsem fordult megúszós önismétlésbe a sztori!
A Stranger Things ismét hozza azt
a borzasztóan elragadó, erőteljes, és rendkívül szeretnivaló feelinget, mint eddig.
Szerencsére azonban Dufferék nem elégedtek meg ennyivel: ügyes, tapasztalt
filmesekként görgetik tovább a történetszála(ka)t. Érezni, hogy még mindig szívügyük
ez az egész, és a kreatív alkotói folyamat során nem nyomasztotta őket az előző
részek sikere!
Beemelnek új szereplőket (Uma
Thurman és Ethan Hawke lánya, Maya Hawke a 3. évad egyik legüdítőbb
karaktere!), és a srácokat is, El-el az élen, új szerepkörbe helyezik.
Oké, a helyzet ismét az, hogy
támad a Tótágas és a gonosz Mind Flayer, de ezek a srácok már nem azok a srácok!
Csajoznak, illetve próbálnak csajozni, jóval felelősségteljesebbek, és
megfontoltabbak pár évvel ezelőtti önmaguknál.
A Stranger Things kiválóan kezeli
az idő múlását, akár felnövés történetként is megállja a helyét, hisz igen
frappánsan bánik a szereplőivel! Dufferék írói zsenialitásáról árulkodik az is,
ahogy a mellékkaraktereket kezelik: így helyeződik át rendre a hangsúly az
előző évadokban is kiválóan teljesítő David Harbour-re, azaz a sheriff, Jim
Hopper karakterére, és így válik az évad üde színfoltjává Lucas kishúga, az „örök
élet – fagyit” lazán kikövetelő, cukin nagyszájú Erica.
És akkor ott vannak ugye a
popkulturális utalások, amelyek elegánsan lettek ismét beágyazva a történetbe.
Dusty Neverending story-ja – oké, képzavar, de – zabálnivaló, a Back to the
future-ös hommage pedig szintén nagyon rendben van.
A Stranger Things ismét úgy tud
nagyon retró lenni, hogy egy pillanatig sem érezzük izzadságszagúnak a dolgot.
Teljesen természetes gesztusokról beszélünk, érződik, hogy Dufferék a saját
rajongásuknak adtak hangot ezekkel a kis ötletes közjátékokkal.
A rendezőpáros megint ügyesen
hozza balanszba a horrort, a sci-fivel, illetőleg a klasszikus ifjúsági kalandfilmmel.
S mindezt a fazonok megspékelik még a tradicionális kémfilmek hangulatával is:
hidegháború, szovjet katonák, földalatti kutató bázis és tudósok tömkelege… szóval
ismét komplex élményt kapunk!
A zárás pedig most is rendkívül
szívfacsaró, s igen sok kérdést vet föl a sorozat jövőjére nézve! A tesók stílusosan
ágyaznak meg újfent a következő – állításuk szerint – utolsó, negyedik évadnak.
Tárt karokkal várjuk, hiszen már
most borzasztóan hiányzik Hawkins!
85%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése