2016. június 30., csütörtök

A meghívás - The invitation


Vendégség on! Egy pohár könnyű rozé, Los Angeles pislákoló neonfényei az éjszakában, felnőtt csevej - vagyis sehová sem tartó udvariaskodó diskurzusok -, egy kis kokain, flört és erotika - bujaság...
"Furcsán" indul ellenben az este: az 'odaút' során Will és barátnője elgázol egy kósza prérifarkast a szerpentineken; a vergődő, agonizáló állatot a férfinek kell pusztakézzel átsegítenie az örök vadászmezőkre... Félelem, szorongás, halál, elmúlás...
Amint átlépi a pár a vacsoraparti helyszínéül szolgáló Beverly Hills-i „álom villa” küszöbét , a feszültség ténylegesen is kézzel tapinthatóvá válik…
A ’buli felelős’ nem más, mint Will egykori felesége, és annak újdonsült párja, illetve jelen van a különös összejövetelen számos elfeledett, régi barát, ismerős – és két ismeretlen is… 


Kary Kusama profin építgeti a cselekményt, egyre több információt csepegtet a játékidő előrehaladtával - egyre feszültebbé válik a légkör, miután a sztori újabb és újabb rétegeit hámozza le...
Alapvetően egy családi dráma áll a történet középpontjában, de – miként azt Will már az elejétől fogva sejteni véli – ördögi erők munkálkodnak a háttérben, s a film végül egy súlyos, véres, tragédiába torkollik.
Egy közelmúltban történt haláleset, s az ahhoz kapcsolódó gyász a motorja a cselekménynek, a The invitation azonban nem bajlódik felesleges lélekboncolgatással; jóllehet a szereplők arcát komótosan pásztázó kamera, s a sejtelmes – hátborzongató – slow motion-ök, és a furcsa, szokatlan score elegye páratlan pszicho-hangulatot eredményez. 


A főszereplő Will az emberi sekélyességgel kénytelen farkas szemet nézni, Kusama nyugtalanító perspektívája – vagyis a főszereplő Will perspektívája – pedig abszolút átélhető. A gyásszal kilátástalan küzdelmet vívó főszereplő drámája a bőrünk alá kúszik, noha egyáltalán nincs „túlelemezve”, vagy „túlbeszélve” ez a nyomasztó lelki kálvária.
Logan Marshall-Green zseniálisan játszik, de a The invitation fő erőssége a Kusama által teremtett, Hitchcoktól kölcsönzött hátborzongató atmoszféra.
A direktorasszony véres végjátékba hajszolja „hőseit”, mely alapján – borzasztó tévesen – aposztrofálhatnánk akár horrorként is a művét.  A meghívás azonban inkább nevezhető kőkemény kamaradrámának, mint horrornak! 


A finálé icipicit közhelyszerű, cserébe a zárójelenet azonban maga a nagybetűs döbbenet…
Baromi hatásos, ezért jár a: 

80%

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése