Taika Waititi már Boy c.
vígdrámájával levett minket a lábunkról, a tavaly bemutatott – eredendően 2014-es
– Hétköznapi vámpírok pedig csak tovább
mélyítette imádatunkat a színész-író-rendező iránt.
Az új-zélandi filmes az egyik
legizgalmasabb formanyelvvel bír manapság. Picit megidézi Wes Andersont (bár szerintünk nem annyira modoros, mint az amerikai
direktor...) és Edgar Wright-ot is,
mégis tök egyedi hangulatot teremt.
Nyilván ehhez nagyban hozzájárul
az új-zélandi mentalitás és kontextus, de meg merem kockáztatni, hogy Waititi-nél ügyesebb „karakterábrázoló”
nem nagyon szaladgál manapság a filmes világban.
...és nagyobb mesemondó sem igen.
Illetve olyan, aki mindenféle sallang, mellébeszélés és idiotizmus nélkül tudna
kurva vicces lenni. Mert, hogy Waititi lazán
hozza azt – sőt annál még sokkal többet is – amit mondjuk Hollywoodban komoly team munkával érnek el a vígjáték gyárosok.
A film központi figurája Ricky (Julian Dennison zseniálisan játszik!), akit nevelőszülőktől
nevelőszülőkig sodor az élet. A zűrös, öntörvényű kiscsávó, sehol sem bírja pár
hétnél tovább, most azonban végre valóban otthonra lel az erdőszélen lakó, különös
házaspárnál. Bella olyan zseniális
pótanya, akiről minden Rickyhez
hasonló árvagyerek álmodozik. Ennek megfelelően hősünk élvezi is az új helyet,
mígnem egy nap Bella váratlanul
elhalálozik. Illetve Waititi egy
huszáros vágással kiírja az egyik legfasszántosabb figurát a filmből, ami
egyrészt nem baj, mert maradt még jó pár remek karakter, másrészt maga a
haláleset (!!!) eredményezi az egyik legviccesebb szcénát a Vademberek hajszájában! Eztán Ricky különféle kalandokba keveredik a
mogorva Hectorral, a házaspár férfi
tagjával, akit egyébként Sam Neill
kelt – szintén – zseniálisan életre. A két „férfi” beleveti magát a vadonba –
esetünkben: „bush”, mert ugye
Új-Zélandon járunk -, Ricky
üldözöttből üldözővé, majd ismét üldözötté válik... Tök jó fordulatok sorjáznak,
kiváló gegek és poénok váltják egymást, Waititi
és szereplői meg egyenesen sziporkáznak!
A Hunt for the wilderpeople csupaszív alkotás; pedig még csak nem is
pátoszos, a szirupos jelzővel meg aztán végképp nem illethetnénk! Bele sem
merek gondolni abba, hogy ebből az alapanyagból egy amerikai rendező milyen
szentimentális, összeborulós, giccses mozit rittyentett volna. Az új-zélandi
direktornak azonban újfent helyén volt a szíve: ismét mert másként gondolkodni,
mert elvonatkoztatni a nagyközönség elvárásaitól, mert emberi és esendő lenni.
Filmje pedig nem csak az év egyik – formailag – legizgalmasabb mozija, hanem az
egyik legszívmelengetőbb, legőszintébb, legegyedibb is!
A Vademberek hajszáját az apró kis finom részletek, a kiváló,
egyedülálló humor, a jól felépített cselekmény, és a remek karakterek emelik
2016 legjobb filmjei közé!
90%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése