…Russel Crowe zseniális: szuggesztív, lebilincselő és sejtelmes.
Olyan mélységes fájdalom sugárzik a tekintetéből a lányát egyedül nevelő,
mentális problémákkal küzdő Pulitzer-díjas
regényíró szerepében, hogy már az önmagában megér egy misét…
Gabriele Muccino (A boldogság
nyomában; Hét élet; Az utolsó csók) egyetlen célja azonban a könnycsatornáink
megcsapolása - s épp ezért válik – alapvetően - antipatikussá a filmje.
A szerkesztés egyébiránt kiváló,
a két idősík – ’80-as évek kontra ’jelen állapotok’ – jól pulzál együtt! Az Apák és lányaik karakterei azonban
olyannyira sablonosak, a tessék-lássék felvázolt szorongásaik pedig annyira
tankönyvszerűek, hogy az egyébként klasszul átgondolt és jól kitalált sztori/forgatókönyv
végül kudarcot vall: nem képes
kifacsarni és kellően meggyötörni a lelkünket. Pedig egy ilyen tragikus történettől
minimum ez utóbbit várná az ember.
Muccino a végjátékban túl is feszíti az emóció húrjait... Amanda Seyfried könnybe lábadt szemekkel
rója „a nagy alma” utcáit, miközben gyermekkorából „hozott” traumáit –
meglévő szocfóbiáit - továbbra sem sikerül megfejtenünk. Az Aaron Paul által meglehetősen túlreagált
szerelmi szál szimplán „csöpögős”, Seyfried
kapcsolata a fekete kislánnyal pedig felszínes és banális.
Az Apák és lányaik komplex családi - lélektani drámának álcázza magát,
valójában azonban felületes és frázisokkal teli.
Sokat ígért, keveset adott…
60%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése