Marguerite - A tökéletlen hang - Marguerite

…csak és kizárólag akkor, ha nem mész a falnak néhány egészen fülsüketítő falsetto-tól…

A 20. század első felében élt New York-i Florence Foster Jenkins története volt az inspiráció Xavier Giannoli filmje számára. Számos archív felvétel bizonyítja, hogy Jenkins mekkora antitálentum volt. A Whiplash indulatos zenetanára, Fletcher bizonyára tajtékozva hasított volna szíjat a hölgyike hátából... Hát igen, ez finoman szólva is „not quite my tempo”…

Jenkinsnél nyoma sem volt tempóérzéknek, illetve helyes intonációnak, mégis elszántan küzdött az álmaiért. Önmagát koloratúrszopránnak bélyegezte – nyilván, hisz éteri magasságokban volt képes visítozni -, s folyamatosan, elszántan képezte magát, tanárai legnagyobb sajnálatára és bánatára. A pszichés problémákkal is küszködő Jenkins fittyet hányt a kritikákra, s renoméját erősítendő, rendre pozitív recenziókat írattatott magáról „házi zsurnalisztái” által.  

A jelenség nem ismeretlen, hisz korunk 'tehetségkutatónak' hazudott, profithajhász „hakni-sztárkereső-karaoke” műsoraiban is számos önjelölt „művésszel” találkozhattunk már, akik a dorgáló, kemény szakmai kritikák dacára sem inogtak meg. Önismeret? Önkritika? Önkép? Hmmm…

Giannoli Marguerite-je tehát kiválóan rímel a mai „korszellemre”… a múlt századbéli miliőbe helyezve pedig ez a „hamisság”még inkább szembetűnő, a címszereplő „falssága” még élesebb. A korlátait semmilyen szinten sem ismerő, önképzavaros „énekesnő” drámai figura, szánni való karakter, s miként Florence Foster Jenkins az 1940-es évek Amerikájában, Marguerite is saját hazugságainak és „álvalóságának” az áldozatává válik. 

A tökéletlen hang sok mindenről szól, illetve sok mindenről szeretne szólni, de nem sikerül makulátlanul teljesítenie az önmaga által támasztott elvárásokat. Túl komplex a téma…
...ellenben Marguerite karakterdrámája kiválóan működik! A nő pszichéjét Giannoli a legapróbb részletekig kielemzi, s így a sztori mondanivalója is „átjön"!

Komikus és egyben borzasztóan drámai a történet! S míg a film első felében a sztori szatirikus oldalát domborították ki az alkotók, addig a második félidőben már inkább a nagybetűs dráma dominál.

Sajnos azonban a bő két óra sem volt elég, hogy a történet szempontjából izgalmasnak tűnő mellékkaraktereket „kibontsa” a rendező - mindvégig a főszereplőre koncentrál a film. Ezáltal némileg egydimenzióssá válik a Marguerite, s a már korábban is hiányolt - sztoriban rejlő - komplexitás vész el.  

Picit körülményesen épülget a cselekmény; ha feszesebb lenne a tempó, s valamivel rövidebb a játékidő, sokkal boldogabbak lennénk!

…no de a Marguerite így is élmény! Különleges film, különleges tálalásban - franciásan, elegánsan.

Kíváncsian várjuk Stephen Frears „megfejtését” a témában Meryl Streeppel a főszerepben, mely az ígéretek szerint sokkal „életrajzibb”, sokkal tárgyilagosabb lesz. A biopic ez év szeptemberében érkezik a hazai mozikba…

Azt hiszem Florence Foster Jenkins most már tényleg kivívta magának a neki járó (?) figyelmet…

75%

http://www.imdb.com/title/tt4428788/