2016. július 13., szerda

Green room


Jeremy Saulnier második nagyjátékfilmje a Blue ruin olyan szokatlan, bizarr, az erőszakot a maga színtiszta pőreségében ábrázoló, művészi revans film volt, mely abszolút megérdemelten irányította rá a filmvilág és a filmes szakma figyelmét az akkor még csupán 36 éves rendezőre…
Az alkotás annak rendje és módja szerint le is tarolta a díjkiosztókat… Saulnier látomásos ámokfutása a mi 2014-es év végi top listánkon is előkelő helyen szerepelt, így nem csoda, hogy izgatottan vártam a fiatal amerikai független filmes legújabb Green room névre keresztelt, az előzetesek alapján a Blue ruin-hoz hasonlóan szintén nagyon erőszakosnak ígérkező munkáját. 


Bár Saulnier nem igazán ismeri a „kompromisszum” fogalmát, talán most először próbál picit közérthetőbb lenni, s próbál igazodni a klasszikus(abb) dramaturgiához. Természetesen ettől még a Green room nem okoz csalódást – sőt!!! -, de tény, hogy valamivel kevesebb benne a ’kraft’ és az egyediség, mint a direktor előző filmjében.
A tipikusan „Saulnier-i” kimerevített pillanatok - kvázi mozgóképes „suhanások” - ezúttal is borzasztóan hatásosak, s az erőszak-ábrázolás terén sem történt lényegi változás. Látszik, hogy a rendező operatőrként kezdte a szakmát: képei rendkívül kifejezőek. Képes a vegytiszta „horrort” portrészerűen értelmezni/lefesteni, s a véres, iszonyatos, kíméletlen halált egészen szokatlan perspektívából megmutatni. 


…az Ain’t right nevezetű harcias punk banda tagjai csak egy „hangulatos” koncertre és a szokásosnál versenyképesebb gázsira vágynak... Nem sejtik, hogy a soron következő gig alkalmával valódi méhkasba tenyerelnek. Már maga a „venue” is eléggé tré, de hát punk banda nem rinyál, simán bekezdi a koncsertót a Dead KennedysNazi punks fuck off”-jával, akkor is, ha hithű skinheadekből áll a közönség legjava.
A performansz végül sikerrel zárul, az Ain’t right pakolna is szépen haza, viszont a backstage-ben Pat, a banda basszgitárosa gyilkosság szemtanúja lesz, melynek következtében a piros cipőfűzős skin-eknél elgurul a gyógyszer és machete-vel, shotgunnal meg vérszomjas harci kutyákkal rontanak neki a rosszkor, rossz helyen lévő Ain’t right punkjainak. A zenekar tagjai, valamint az Amber nevű titokzatos, extravagáns külsejű csajszi a „green room”-ban rekednek, az ajtó előtt pedig maga Patrick Stewart (egészen zseniálisan hozza a gonoszt) és csatlósai állnak, várva a pillanatra, hogy végezzenek a szemtanúkkal, s végre „megtisztíthassák” a helyet. 


A szakma nagy része minden bizonnyal egy bugyuta trancsírozós horror mozit tákolt volna össze az alapötletből.
Saulnier azonban annyira szikár, annyira realisztikus és mindeközben annyira ironikus és elrugaszkodott, hogy teljesen más – új - dimenziókba emeli a zsánert - azaz a zsánerelemeket... Noha használ thriller paneleket, s miként utaltam is rá korábban, most először próbál icipicit konvencionális is lenni, fanyar, szarkasztikus humort is csempész a filmbe, dialógusai pedig egészen figyelemreméltóak – épp szűkszavúságuk és tárgyilagosságuk okán. A finálé – s egyben a Green room - legeslegutolsó párbeszéde pl. szimplán zseniális…


Bár nem olyan letaglózó és különleges, mint a Blue ruin, mégis az egyik legjobb, legintenzívebb, legvagányabb horror elemekkel megspékelt thriller ebben az évben!
Anton Yelchin utolsó filmes ’jelenése’… R.i.p.!

80%

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése