Jeremy Saulnier második nagyjátékfilmje a Blue ruin olyan szokatlan, bizarr, az erőszakot a maga színtiszta pőreségében
ábrázoló, művészi revans film volt, mely abszolút megérdemelten irányította rá
a filmvilág és a filmes szakma figyelmét az akkor még csupán 36 éves rendezőre…
Az alkotás annak rendje és módja
szerint le is tarolta a díjkiosztókat… Saulnier
látomásos ámokfutása a mi 2014-es év végi top listánkon is előkelő helyen
szerepelt, így nem csoda, hogy izgatottan vártam a fiatal amerikai független
filmes legújabb Green room névre
keresztelt, az előzetesek alapján a Blue
ruin-hoz hasonlóan szintén nagyon erőszakosnak ígérkező munkáját.
Bár Saulnier nem igazán ismeri a „kompromisszum”
fogalmát, talán most először próbál picit közérthetőbb lenni, s próbál igazodni
a klasszikus(abb) dramaturgiához. Természetesen ettől még a Green room nem okoz csalódást – sőt!!!
-, de tény, hogy valamivel kevesebb benne a ’kraft’ és az egyediség, mint a
direktor előző filmjében.
A tipikusan „Saulnier-i” kimerevített pillanatok - kvázi mozgóképes „suhanások”
- ezúttal is borzasztóan hatásosak, s az erőszak-ábrázolás terén sem történt
lényegi változás. Látszik, hogy a rendező operatőrként kezdte a szakmát: képei
rendkívül kifejezőek. Képes a vegytiszta „horrort” portrészerűen
értelmezni/lefesteni, s a véres, iszonyatos, kíméletlen halált egészen szokatlan
perspektívából megmutatni.
…az Ain’t right nevezetű harcias punk banda tagjai csak egy „hangulatos”
koncertre és a szokásosnál versenyképesebb gázsira vágynak... Nem sejtik, hogy
a soron következő gig alkalmával valódi méhkasba tenyerelnek. Már maga a „venue”
is eléggé tré, de hát punk banda nem rinyál, simán bekezdi a koncsertót a Dead Kennedys „Nazi punks fuck off”-jával, akkor is, ha hithű skinheadekből áll a közönség legjava.
A performansz végül sikerrel
zárul, az Ain’t right pakolna is
szépen haza, viszont a backstage-ben Pat, a banda basszgitárosa gyilkosság
szemtanúja lesz, melynek következtében a piros cipőfűzős skin-eknél elgurul a gyógyszer és machete-vel, shotgunnal
meg vérszomjas harci kutyákkal rontanak neki a rosszkor, rossz helyen lévő Ain’t right punkjainak. A zenekar tagjai,
valamint az Amber nevű titokzatos,
extravagáns külsejű csajszi a „green room”-ban
rekednek, az ajtó előtt pedig maga Patrick
Stewart (egészen zseniálisan hozza a gonoszt) és csatlósai állnak, várva a
pillanatra, hogy végezzenek a szemtanúkkal, s végre „megtisztíthassák” a
helyet.
A
szakma nagy része minden bizonnyal egy bugyuta trancsírozós horror mozit tákolt
volna össze az alapötletből.
Saulnier azonban annyira szikár, annyira realisztikus és mindeközben
annyira ironikus és elrugaszkodott, hogy teljesen más – új - dimenziókba emeli a
zsánert - azaz a zsánerelemeket... Noha használ thriller paneleket, s miként utaltam is rá korábban, most
először próbál icipicit konvencionális is lenni, fanyar, szarkasztikus humort
is csempész a filmbe, dialógusai pedig egészen figyelemreméltóak – épp
szűkszavúságuk és tárgyilagosságuk okán. A finálé – s egyben a Green room - legeslegutolsó párbeszéde
pl. szimplán zseniális…
Bár nem olyan letaglózó és különleges,
mint a Blue ruin, mégis az egyik
legjobb, legintenzívebb, legvagányabb horror elemekkel megspékelt thriller
ebben az évben!
…Anton Yelchin utolsó filmes ’jelenése’… R.i.p.!
80%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése