A holland Martin Koolhoven részben Magyarországon forgatott bizarr,
horrorisztikus elemektől - és atmoszférától - sem mentes, beteg, vérfertőzős
westernjével a kritika nem igen tudott mit kezdeni, az unikális, egyedi
filmalkotásokra kiéhezett mozirajongók azonban rögvest a keblükre ölelték.
Érthető, hisz olyan vadnyugati történethez, melyben egy elesett nő stációit
követhetjük nyomon egészen a „kereszthalálig”, még nem nagyon volt szerencsénk –
pláne nem ilyen modorban.
Másfelől érthető a
kritika ellenszenve is, hisz a Brimstone
arrogáns mozi. A holland direktor öncélú, megalomán képsorai pedig rendkívül
zavarba ejtőek - elsősorban a meghökkentésre blazíroznak.
Koolhoven 4 fejezetre tagolt monumentális – 2 és fél órás – western
eposza jóval többet ígér – útközben -, mint amit aztán végül ad. A holland rendező túl sok mindenről beszél egyszerre –
női egyenjogúság, vallási fanatizmus, családon belüli erőszak stb. – ahhoz,
hogy kerek egésszé rendeződjön a filmje.
Ugyanakkor a Brimstone különös csapongása még így, ebben a zavaros formában is
igen-igen vonzó tud lenni – főként annak, aki készen áll egy egészen újszerű (vadnyugati)
történet befogadására, amely a zsánertől szokatlan módon női szemszögből, picit
lírikusan mesél.
Különös ambivalencia... Amellett, hogy a Brimstone a maga
furcsa és groteszk módján meglehetősen költői, bizony-bizony gyomor is kell hozzá. Egyrészt a
témája miatt – egy fiatal lány/nő történetét követhetjük nyomon, aki szadista,
vallási fanatikus prédikátor apja molesztálását kénytelen elviselni
gyermekkorában -, másrészt a vásznon
ábrázolt explicit erőszak (véres korbácsolások, nyelv kivágás és egyéb „finomságok”)
okán.
Az epizodikus történetszerkesztés
ügyes, Koolhoven izgalmasan bontja ki
a cselekményt, fejti le a sztoriról a rétegeket, miközben – a „fejtegetés”
során - azért az is kiderül, hogy összességében közel sem olyan komplex a
történet, mint ahogy azt vártuk/várnánk.
A Brimstone végül egy abszurd, „összenézős”, véres, pokoli jelenetben
kulminál, majd pedig egy drámai szcénával zárul. Itt a vége fuss el véle. Marad bennünk hiányérzet jócskán... Viszont a film bátorsága, féktelensége és
szókimondása nagyon is szimpatikus, ahogy nem tudunk rá haragudni aránytévesztései és hatásvadász törekvései miatt sem.
Koolhoven direktbe beletol mindent az arcunkba, ami helyenként
egészen sokkoló, magával ragadó és gyönyörűséges tud lenni, de éppoly szélsőségesen
vásári is.
70%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése