Lilly Collins csont és bőr. Újra! A lapok szerint maga a fiatal
színésznő is küszködött egykoron az anorexiával. Testhezálló hát a szerep!
Az első filmes Marti Noxon To the bone-ja egy nagyon aktuális, rendkívül releváns témát jár
körbe: mozijának főszereplői olyan tizenéves fiatalok, akik étkezési
zavarral/zavarokkal, bulimiával, anorexiával birkóznak. A cél esetükben viszont
már nem az, hogy felszedjenek néhány elvesztett kilót. Nem. A cél az életben
maradás…
Bizonyos szakemberek szerint a
táplálkozási zavar, illetve annak egyik legalapvetőbb típusa, az anorexia nervosa nem más, mint a
tinédzserkor rákos daganata. És hát, látva a filmet, egyáltalán nem áll távol
az igazságtól az, aki ilyen határozottan fogalmaz.
„Ha nem eszel, egy idő után a tested az izmaidat fogja felzabálni, majd
a belső szerveidet.” Kemény dolog. A rendezőasszony pedig nem nagyon beszél
mellé, durván szembesít a tényekkel és a következményekkel.
No persze azért mégiscsak egy
játékfilmről beszélünk: van családi dráma, van egy csipetnyi romantika, van
humor és hát a Me and Earl and the Dying
Girl hangulata is megidéződik.
Nem olyan kimunkált és átgondolt,
mint „elődei” – a Csillagainkban a hiba,
vagy az imént említett Én, Earl és a csaj,
aki meg fog halni -, de legfőképp a kiváló fiatal színművészek érdeme (Lilly Collins és Alex Sharp viszik a hátukon a sztorit), hogy Marti Noxon rendezői debütje meglepően hangulatosra sikeredett.
A film sok mindent evidenciaként
kezel, így a meghökkentő képsorokon kívül és a drámai alaphelyzeten túl tengernyi
információhoz nem jutunk a taglalt betegséggel/betegségekkel kapcsolatosan. A hangulat
ugyanakkor erős, a karakterek kiválóak – még Keanu Reeves is a helyén van! -, így a furcsa felületesség már nem
is annyira zavaró.
Végül – a téma komolysága
ellenére – egy kellemes filmélménnyel, no meg az örök konklúzióval gazdagodunk:
enni kell gyerekek, máskülönben elfogyunk, méghozzá végleg.
Egyétek és vegyétek!
70%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése