Nos, szögezzük le mindjárt a
legelején, hogy a Fehér éjszakák célcsoportja közel sem a multiplexek
törzsközönsége! Ez egy baromi nehéz néznivaló! Aster előző mozija, az Örökség
sem a nagyközönség számára készült, bármennyire is igyekezett az A24 egy olyan
trailert összetákolni belőle, amely a Blumhouse-horror rajongók arcára lazán
mosolyt csalhatott. Ez utóbbit egyébként
a Fehér éjszakák kapcsán is orvul behúzta a stúdió, pedig Ari Aster legújabb
filmje még az Örökségnél is jóval nehezebben emészthető, mondhatni végletesen
öntörvényű alkotás. Aki tehát a 2-3 perces ajánló alapján egy pörgős, vérgőzös,
tempós horror-menetre számít, az baromi nagyot fog csalódni. A Midsommar valami
egészen más. Kegyetlen nyomasztás. Cinikus, konok, kicsit sem toleráns,
szélsőségesen bevállalós és extrém. És amikor extremitásról beszélünk nem az
explicit erőszakra célzunk.
A fiatal amerikai rendező már
bemutatkozó rendezésével egyértelműsítette, hogy nem áll szándékában beállni a
sorba, a Midsommar azonban még kevésbé kompromisszumkész, mint a Hereditary.
Kurvára kellemetlen ez a film. S
noha Aster egy tipikus horror alapszituációval nyit, a történet dereka tájékán kiderül,
hogy ez a svédországi utazás más jellegű „kalandokat” tartogat, mint ahogy azt a
trailer sugallta.
Persze felsejlenek a folk-horror
előképek, de Aster tojik a trendekre és a zsáner tradícióira, önfejűen viszi
végig a koncepcióját. Ami nem kikezdhetetlen (egy-egy logikai baki becsúszik),
mégis becsülendő az elszántsága, a csökönyössége meg kifejezetten szimpatikus.
Hogy a faszi úgy csinál horrort,
hogy a zsáner eszköztárából szinte alig használ valamit. A Fehér éjszakák
egyfajta különös inverze a műfajnak. Aster egy idilli réten (a forgatás
egyébként Budakeszi mellett zajlott!!!), verőfényes napsütésben csinálja meg
azt, amire a horror-huszárok zöme nem képes: fojtogató atmoszférát teremt,
szürreális, groteszk jeleneteivel eléri, hogy fészkelődni kezdjünk a
székünkben.
Ti West The Sacramentje
próbálkozott valami hasonlóval – több, de inkább kevesebb sikerrel -, tavaly
ilyenkor pedig Gareth Evans Apostle c. Netflix-produkciója borzolta a
kedélyeket szintén hasonszőrű koncepcióval.
Aster azonban elvetemültebb a
pályatársaknál: pofátlan és pimasz. És nem megy a szomszédba egy kis
polgárpukkasztásért sem. S ugyan viccel is – vagyis, ha úri kedve úgy diktálja,
groteszk humorral oldja a feszkót -, kurvára képtelenek vagyunk röhögni a
poénjain. Csak még inkább feszélyezve érezzük magunkat az abszurdba hajló
őrület képi kivetülése láttán.
De azzal együtt, hogy Ari Aster
Midsommar-ja rendhagyó és radikális mozi, maga a rendező pedig a
legtehetségesebb és legfigyelemreméltóbb művész az új hullámos horrorfilmesek
között, biztosan nem fogjuk a kedvenceink között emlegetni a filmet, annyira
extrém, annyira felkavaró, annyira kellemetlen…
80%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése