Todd Haynes érzékeny filmes, mozgóképes portrékban pedig
kifejezetten erős. Elég, ha csak a nagyszerű Dylan-mozit, az I’m not there-t vagy a Golden Globe – díjas mini sorozatot a Mildred Pierce-t említjük.
Patricia Highsmith regénye izgalmas alapanyag volt Haynes számára, aki a lehető legfinomabb módon, értő kezekkel nyúlt az eredeti
műhöz. Remek filmes „kivonatot” készített Highsmith
ultra-bátor könyvéből: esszenciálisat, s a témához illően kellően zavarba
ejtőt.
Az írónő az ’50-es években Claire Morgan álnéven írta meg A só ára c. regényét, mely egy középkorú
nő, Carol, és egy fiatal eladónő
szenvedélyes szerelmét meséli el. Highsmith
csak később, bő 30 év után vállalta fel művét. Nemhiába, az ’50-es
évek Amerikájában egy ilyen meglehetősen …khmmm… „megosztó” témájú alkotással direktbe
előhozakodni, egyet jelentett volna az „öngyilkossággal”. Izé, „karriergyilkossággal”…
Haynes nagyszerűen von párhuzamot múlt és jelen között. Ez a történet ugyanis nyugodtan
játszódhatna napjainkban is. Hiába telt el 50-60 év, a körülmények nem
változtak, a tolerancia hiánya azóta is jelenlévő, valós probléma.
…bármily meglepő, de a Carol konvencionális romantikus
mozi, vagyis a két nő szerelmének kibontakozása a klasszikus módon, a klasszikus "dramaturgia" alapján történik. Lopott
pillantásokkal, bensőséges pillanatokkal, finom érintésekkel.
…ezekhez a momentumokhoz Haynes keresve sem találhatott volna
megfelelőbb főszereplőket…
Clate Blanchett korunk egyik legnagyszerűbb színésznője, Rooney Mara pedig képes volt felnőni a
feladathoz, s valódi partnerként működni Blanchett
zsenialitása mellett.
Mindkét hölgy Oscar-jelölése megérdemelt… Nincs
kérdés, pont.
A Carol a maga finom, jellegzetes légiességével és málházós
tempójával is izgalmas, érdekfeszítő dráma, szinte tökéletes vezényléssel – Haynes megérdemelt volna egy nominációt
a „legjobb rendező” kategóriában… S
bizony magát a filmet is nyugodtan jelölhette volna az Akadémia a „legjobb film” díjára. Mondjuk épp
a Brooklyn helyett…
80%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése