Nem beszélt mellé Edgar Wright, amikor azt mondta, hogy az
olyan klasszikusok inspirálták a Baby
Drivert, mint a Gengszterek sofőrje,
a Francia kapcsolat, és a Száguldás a semmibe.
A film derekán elővezetett,
rendkívül feszült és izgalmas, tűpontosan szerkesztett utcai lövöldözés meg
egyértelműen Michael Mann Szemtől szembenje előtt tiszteleg. Az
angol direktor pedig van annyira tehetséges és stílusos, hogy nem pusztán
reprodukál - már ami a szcénát illeti -, hanem egy egészen ötletes, parádés hommage-et vezet elő.
A Baby Driver a már említett klasszikusok legelemibb összetevőiből áll össze, a tök egyedi fűszerezéssel, Wright
sajátos, laza stílusával azonban egy valódi kis csemege került az asztalra!
A direktor már korábban is
bizonyította, hogy nem csak a humor területén mozog otthonosan, de a vizualitás
is nagy erőssége. Amellett, hogy történetmesélőként is páratlan.
A magányos hős, Baby borzasztóan érdekes és izgalmas
karakter. Utalásokat – flashbackek formájában
- kapunk ugyan a múltjára, Wright azonban
végig a „misztikus elérhetetlenségben” tartja szereplőjét, nem engedi a nézőt a
kulisszák mögé. De hát így működik a színház kérem, nem szükséges minden
titokról kötelezően lerántani a leplet!
És a zene! A rendező azt is
különlegesen, bravúrosan használja! Ansel
Elgort musical-szerűre komponált szcénái a maguk lazaságával helyenként
simán rátromfolnak az utóbbi évek legnagyobb zenés film szenzációjára, a La La Land-re.
És hogy miként egyeztethető össze
az akció, a heist, a komédia, a
muzsika, és a szerelem? Járj utána, nem fogod megbánni!
A Baby Driver az utóbbi évek egyik legfasszántosabb, legszerethetőbb,
legunikálisabb szórakoztató mozija! Nem hibátlan, a karakterrajzok lehettek
volna valamelyest pregnánsabbak, de az biztos, hogy sokan próbálják majd másolni a
film egyedi stílusát a jövőben! Fel van adva a lecke!
90%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése