A skót rendezőnő, Lynne Ramsay viszonylag ritkán hallatja
a hangját. A nagysikerű, letaglózó, mindenféle díjakat és jelöléseket begyűjtő
2011-es Beszélnünk kell Kevinről óta most
először jelentkezik ismét egész estés mozifilmmel, s mint az várható volt,
ezúttal sem a nagyközönséghez szól. Nem szándékozik feladni senki kedvéért művészi
elveit.
A tengerentúli kritikák egyenesen
Scorsese Taxisofőrjéhez
hasonlítgatták a filmet, de sok írásban szóba került Pierre Morel 2009-es Elrabolva
c. akciófilmje is. Ez utóbbi párhuzam azért is állja meg nehezen a helyét, mert
Ramsay-től nagyon, de nagyon távol
áll a popcorn-mozik formanyelve, s bár a fókuszban itt is egy magányos hős áll,
aki egymaga veszi fel a kesztyűt a rossz fiúkkal, csalódni fog az, aki ez alapján egy ritmusos,
pörgős akciófilmre számít.
Lynne Ramsay alkotásának hangulata ugyanis sokkal közelebb áll Nicolas Winding Refn Drive c. kult
mozijához!
Meditatív, időnként
pszichedelikus lebegés. Az arcra fröccsent vér pedig nem agresszív
erődemonstráció, sokkal inkább Ramsay egzaltált posztmodern festményének egyik
színfoltja a vásznon.
Scorsese klasszikusához, a Taxi
Driver-hez hasonlóan itt is egy traumatizált veterán katona a főszereplő,
aki különféle kétes megbízásokból tartja fenn magát. Többségében emberrablók/emberkereskedők
karmaiból menekít ki fiatal lányokat. S hát a módszereiben nem nagyon
válogat: amerre jár, hullák övezik az útját, s az Oldboy Oh Dae-soo-jához hasonlóan kalapáccsal tesz rendet a rossz
fiúk között.
A történet summázva egy ’üsd, vágd, nem apád’ akciófilmet sejtet,
Ramsaynál azonban nem a sztori a
szempont, hanem az atmoszféra. Valamint a Joaquin
Phoenix által zseniálisan megformált Joe
karaktere.
A direktorasszony egészen új
megközelítést alkalmaz, s tulajdonképpen új szintre emeli a bosszúfilm
fogalmát, azzal együtt, hogy a You were
never really here azért korántsem tökéletes mozi. A forgatókönyv picit
csiszolatlan, a film végén egy csomó megválaszolatlan kérdés marad, s a
borzalmakat többségében sztoikus nyugalommal viselő hőssel is nehéz azonosulni. És
hát a rendezői szándék sem mindig tiszta.
A pszichológiai portré azonban,
amelyet a direktorasszony fest a főszereplőről, a flashbackekkel, a feszült „önfojtogatós” jelenetekkel, egészen
különleges és rendhagyó élménnyé varázsolják a filmet.
Lynne Ramsay ezúttal nem Kevinről,
hanem Joe-ról beszél. Kicsit
összeszedetlenebb most a „monológ”, és kidolgozatlanabb, de ugyanolyan hatásos
és őszinte, mint 2011-ben volt!
80%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése