Menedék - Marrowbone

A spanyolok több ízben bizonyították már, hogy értenek a borzongatáshoz. Elég, ha csak a bő 10 évvel ezelőtti Rec-re gondolunk, vagy a jóval kifinomultabb, szofisztikáltabb, de nem kevésbé hátborzongató Más világra. És ott van még a 2011-es Amíg alszol, ami talán az egyik legfeszültebb horrorisztikus vonásokat is magán viselő európai pszicho-thriller az elmúlt évtizedből…

A lehetetlen és az Árvaház írójának, Sergio G. Sancheznek első egész estés játékfilmje, a Marrowbone, a jó spanyol hagyományok jegyében fogant: titokzatos, misztikus, hispánosan kísérteties.

A sok jóság mellett viszont elsőfilmes hibákban sem szenved hiányt az alkotás. Sanchez nem minden esetben találja az arányokat, s az utolsó harmad cselekményszövése, és maga a befejezés is kusza, kissé zavaros.

A karakteres színészek – itt a fiatal generáció legjava (Mia Goth, George MacKay, Anya Taylor-Joy, Charlie Heaton) -, az atmoszféra, és a nagy átlaghoz mérten kellően csavaros történet azonban pozitív irányba billentik a mérleg nyelvét, egy egészen unikális para mozit eredményezve.

A drámai alapállást megspékelve kapjuk a horror-löketet, ami szintén szimpatikus húzás. A Marrowbone mindenekelőtt tehát családi dráma, és csak másodsorban horror. S ami a legklasszabb: noha egy kísértetház miliőjében játszódik a sztori (hosszú folyosók, nagy belmagasságú szobák, riasztó, mindig sötét lépcsőház),  a gonosz nem a transzcendens irányából támad: nagyon is egzakt és emberi! 

Nézhető, ötletes, bizonyos tekintetben kifejezetten frappáns mozi a Marrowbone, ami végül mégsem képes naggyá válni, katartikus mozi élményt nyújtani.

Első filmnek viszont tisztes meló, megsüvegelendő munka!

70%

https://www.imdb.com/title/tt5886440/ 

Downrange

Thriller-horror rajongó legyen a talpán, aki ellen tud állni egy ilyen kőegyszerű, mégis csábító felütésnek: néhány fiatal lerobban az isten háta mögött a bérelt járgánnyal. A szimpla defektről azonban rögvest kiderül, hogy egy lövedék okozta. Vagyis: nincsenek véletlenek!

…egy idegen orvlövész lesben áll, s a fiatalok skalpjára vadászik!

Ryuhei Kitamura, a Fordul a kocka és az Éjféli etetés direktora ismét szabadjára engedte b-filmes fantáziáját. Merít picit Hitchcocktól – nem, nem pusztán a varjak miatt ! -, de legfőképpen a ’80-as évek slasherjeit idézi, amellett, hogy baromira távol-keleti, és baromira szarkasztikus. És picit még drámai is.

Zavarban vagyunk, mert Kitamura nem tehetségtelen manusz! A hitchcocki suspense-ből mondhatni jelesre vizsgázik. És arról sem feledkezik meg, hogy a rettegés, a horror nem pusztán az agresszivitásról, a kegyetlen realitásról és az életben maradásról szól: simán vegyülhet bele némi kis poén, humor, irónia. Akár még a legdrámaibb, legkiélezettebb szituban is. Talán csak a távol-keletiek tudják mindezt ilyen karakteresen tálalni.

Kitamura azonban mégiscsak a b-filmek világából jön. S ez a jelleg, ez az indíttatás azért a Downrange-re is erősen rányomja a bélyegét. Bűnös élvezetként ellenben kiválóan működik a film, s egészen a második harmadáig a feszültséget is képes messzemenően fenntartani.  

S bár a japán rendező kicsit komikus módon túltolja a horrort – nyilván ez egyfajta védjegy, és tudatos döntés következménye -, így szétloccsant agyakban, vérben és kínlódásban nem szenvedünk hiányt. A történet és maga a film minimalizmusa pedig be tud húzni, képes magával ragadni. Amennyiben kijelenthető ez kategorikusan egy ilyen szemétrevaló trash mozi kapcsán…

A film a végjátékban tök idétlen fordulatokkal és tucatnyi logikátlansággal sokkol. Mégis dicséretére válik, hogy nem is igazán igyekszik többnek mutatni magát annál, ami:

Picit komolytalan, minimalista „vagdalkozás”, a ’80-as évek szellemiségében!

Őszinte, true, szerethetően giccses b-kategória!

55%

https://www.imdb.com/title/tt6138228/ 

A kíméletlen - A Prayer Before Dawn

Állítólag úgy történt, hogy Billy Moore besétált a producerekhez az általa írt bestsellerrel, és azt mondta, „Tessék, itt a történetem, filmesítsétek meg!”. A sztorin – érthető módon - kapva kapott Jean-Stéphane Sauvaire, az Őrült Johnny direktora, és megrendezte ezt a minden ízében drámai, művészi, férfias börtönfilmet. Vagy sportfilmet? Hmm... A lényeg, hogy Moore igaz története bőven ér annyit, hogy mozifilm készüljön belőle!

Sauvaire élt a lehetőséggel! Elképesztően izgalmas karakterdrámát bont ki minimális eszközökkel. Sokat időzik az arcokon, az emberi fájdalom különböző stációinál, és hát nem fél kendőzetlenül realisztikus lenni. S különös hangvételével új színt, színeket visz a börtönfilm zsánerbe. Ugyanakkor nem csak küzdelmet, vért és izzadságot látunk, hanem kőkemény drámát is.

Hisz a drogfüggő bokszoló, a Liverpoolból Thaiföldre érkezett Billy épp a megváltást várja a megszokott közegből való kiszakadástól. Hátul akarja hagyni a démonait, új utakat keres. Az addikciójától azonban nem tud szabadulni. Hamar lekapcsolja a thai rendőrség, s Billy rögvest a híres-neves Bangkok Hiltonban, a világ egyik legveszedelmesebb, és legkegyetlenebb börtönében találja magát. Ahol a nyakig tetovált thai bűnözők pont nem nagyon rajonganak a távolról jött fehér legényekért.   

Billy a poklok poklát éli át. Meg kell birkóznia a drogfüggőség okozta fájdalmakkal, a folyamatos abúzusokkal, az erőszakkal - erőszakolással. Ez egy olyan közeg, ami nem csak a testedet – az a legkevesebb -, a lelkedet is megnyomorítja. Ripityára töri és a földbe tiporja… De hogyan lehet túllendülni az embertelen megaláztatásokon? Billy igazi harcossá lesz! Küzdővé válik, túlélővé, aki végül győztesen kerül ki a halál torkából!

A rendező nem alakoskodik, nem blöfföli el a sztorit, s nem is próbál meg a klasszikus börtönfilmek által kitaposott ösvényen haladni. Sauvaire rém naturalisztikus, a szereplőit nem sokat „beszélteti”, de minek is, beszélnek helyettük a képkockák. Azok pedig igen sokatmondóak.

Az A prayer before dawn nem csak egy elképesztően szikár, kemény, fickós mozi.

Mély, lehangoló, éjsötét dráma, akciódús bokszfilm, s mindeközben igazi siker sztori, tanulságos, megkapó történet is egyben! (Joe Cole nevét pedig jobb lesz megjegyezni! Szenzációsan játszik a fazon!)

85%

https://www.imdb.com/title/tt4080956/

Bosszúvágy - Death Wish

Nyilván nem várunk már csodát, fiatalkori sziporkát a 63 éves Bruce Willistől – maximum Hell Energy reklámokat… -, de akkor is válogathatna körültekintőbben szerepeket az egykori A-kategóriás szupersztár. Mert az utóbbi esztendők alapján mintha a korábban felépített nívó lerombolására törekedne tudatosan.

Az igazság viszont az, hogy Willis - még mindig hiszünk benne, hisz alapvetően tehetséges arc és óriási figura - lazán tudna jobbat ennél az enervált teljesítménynél, amelyet a Bosszúvágy újrájában prezentál.

De furcsa és zilált a film hangulatisága is. Mintha Eli Roth nem tudta volna eldönteni, hogy akkor most egy kőkemény macsó mozit szeretne, vagy valamiféle társadalomkritikába oltott, finoman szatirikus thrillert. Zavaros a dolog, s a horror-rendező Roth személye sem túl indokolt, ha csak nem annyiban, hogy az erőszakos jelenetekben – nyilvánvalóan neki köszönhetően – több a vér, mint mondjuk akkor lett volna, ha más kezébe kerül a direktori gyeplő. Igaz, a film agresszivitása is olykor megmosolyogtató. Az autószerelő műhelyben történő kivégzős jelenet meg egyenesen nevetséges – teljesen kilóg az addigi narratívából, a Fűrész akárhány leggagyibb momentumait idézi.

A legnagyobb probléma azonban mégiscsak az, hogy Bruce Willis láthatóan és érezhetően nem élvezi a show-t. Nem élvezi, hogy lőhet, hogy „kaszálhat”, hogy a bosszúszomját olthatja. Tök rezignáltan és unottan tolja végig a filmet.

De nem is igazán hiteles az egész… Meghal a feleséged, a lányod kómában, rajtad pedig egy fikarcnyi megrendülés sem látszik. Persze vannak törekvések a filmben, Roth még pszichiáterhez is „elküldi” Willis karakterét, de mindez csak vihar a biliben és „látványelem”.

Magáról a „bosszúról” és a „bosszúvágyról” nem sokat tudunk meg, ráadásul a tálalás is igen-igen esetlen. Igaz, Eli Roth különös, furcsa, bizarr védjegye azért ott van a képkockákon, de valami még sincs rendben ezzel a filmmel. Nem konzekvens a forgatókönyv, nincsenek emóciók, nincs dráma, nincsenek igazán jól felépített karakterek.

Szumma szummárum: sokkal inkább a ’74-es klasszikus Charles Bronsonnal! Pedig az sem egy faltól falig perfekt mozi…

45%

https://www.imdb.com/title/tt1137450/ 

Szabadulószoba - Escape Room

A Fűrész-széria leggyengébb pillanatai és némi kis ’90-es évekbeli thriller adalék lett összekutyulva Will Wernick rendező bemutatkozó munkájában. Mely csak nagy jóindulattal nevezhető horrornak - főként a feszültség hiányának okán. De a Szabadulószoba thrillernek is legalább olyan gyenge, mint tanulságos szocio-mozinak.

Valahogy semmi nem működik ebben a szkriptben, még az az egyébként jóféle dramaturgiai húzás sem, hogy tulajdonképpen real time-ban követhetjük nyomon az eseményeket.

Tyler-t a 30. szülinapján egy szabadulószobás játékkal lepi meg barátnője, és a haveri galeri. Fejtörők, rejtvények. Egészen izgalmasnak ígérkezik az este, csak hogy hamarosan világossá válik a baráti társaság számára, hogy az önfeledtnek remélt szórakozás valójában halál komoly, vérre menő játszma, ahol a felek a saját bőrüket viszik a vásárra – szó sincs mókáról és kacagásról…

Fincher (Játsz/ma) éjsötét, morózus, és kicsit szarkasztikus atmoszférájának nyoma sincs. Ehelyett nyögvenyelős feladványokat kapunk – a résztvevőkkel egyetemben -, amelyek nem az agytekervényeinket teszik próbára. Sokkal inkább a türelmünket. 

A Szabadulószoba totálisan ütemtelen sztorija is sokat ront az összképen, de a jellegtelen, antipatikus szereplők sem segítenek abban, hogy képesek legyünk együtt élni a „játékkal”.  

…és aztán – ahogy az lenni szokott – 80 perc után jön a kötelező „csattanó”. És még csak nem is csattan. Kicsit se…

35%

https://www.imdb.com/title/tt5159414/

Escobar - Loving Pablo

Pablo Escobar. Az az Escobar, aki 1988-ben a Forbes szerint a világ hetedik leggazdagabb embere volt, s aki Rionegro-ból a világ leghíresebb – és leghírhedtebb – kokain bárójává nőtte ki magát: Medellín, s egyben az egész világ drog-császárává.

Pablo a 80’-as évek derekán a világ kokainkereskedelmének a 80%-át tartotta a kezében. Évente 22 milliárd dollárt fialt neki a „biznisz”, és hát – ahogy a film is megemlékezik személyiségéről -, abban rejlett felemelkedésének titka, hogy akit lehetett, megfélemlített – vagy hidegre tett. 

Escobar kegyetlen gyilkos volt. Farmján, a Hacienda Nápoles-en gyakorta tartott zártkörű partikat, s ezen partik alkalmával - kvázi "szórakoztató" attrakcióként - előszeretettel fojtotta a ház medencéjébe a számára nem kívánatos figurákat. Ilyen csávó volt Pablo Escobar. Brutális és ellentmondást nem tűrő. De amellett, hogy minden kétséget kizáróan pszichopata jellem volt a fazon, akadtak azért emberi, humánus megnyilvánulásai is. Pl. a drogból „nyert” vagyonával házakat, mi több, negyedeket építtetett a szegényeknek, s szociális érzékenységének hála számos rászoruló családot menekített ki a mély szegénységből, hatalmas pénzösszegeket ajándékozva nekik. 

Sajnos a Loving Pablo, a szerető, Virginia Vallejo könyvéből készült filmadaptáció csupán a felszínt karcolgatja. Escobar összetett, ambivalens jellemének bemutatása kimerül egy-két családi jelenetben – igen, a családhoz, mint minden valamirevaló gengszter, a kolumbiai drogbáró is nagyon ragaszkodott -, s a fickó kíméletlen, véres, erőszakos tettei is csak felszínesen jelennek meg.

Mindent nyilván képtelenség volt belezsúfolni 2 órába. De épp ezért - a komplexitás hiányában -, a Loving Pablo sajnos túlságosan súlytalanná – és ami a legnagyobb probléma - tétnélkülivé válik, főként a végjátékra már. 

Javier Bardem szenzációs, Penelopé Cruz ismét régi fényében tündököl, de a tévéfilmes megoldásokat és az alkotás hangsúly-tévesztéseit még e két kiváló színművész zseniális játéka sem tudja semmissé tenni, vagy feledtetni. 

A rendező, Fernando León de Aranoa (a kitűnő Egy tökéletes nap írója) igyekezett mindent megtenni azért, hogy a nézők számára élvezhetővé tegye az általa adaptált forgatókönyvet, ezúttal azonban mégsem sikerült neki a bravúr, s inkább „csak” ügyes, de nem túl jelentőségteljes melónak, egyfajta ujjgyakorlatnak hat a film. Ami lehetett volna sokkal nagyívűbb, sokkal átütőbb is. Főként két ilyen nagyágyúval a főszerepben. Akik nem mellesleg, tényleg erejük teljében voltak a forgatás során…

65%

https://www.imdb.com/title/tt4682788/

Hang nélkül - A Quiet Place

Mennyire torokszorító, vérfagyasztó, és félelmetes a csönd? A kérdésre a színész-rendező John Krasinski adja meg a választ legújabb filmjében, „hang nélkül”, mégis nagyon határozottan és markánsan.

S noha Krasinski nem találta föl a spanyolviaszt – csupán jó feszesre fogta a gyeplőt -, mozija friss és üde, a történet pedig, amit a hallgatóság – bocs, nézősereg – elé tár, roppantul feszült.

Szó, mi szó: az alapötlet kivételesen frappáns. Ebben a horrorban ugyanis paradox módon nem szabad sikítani, kiabálni, de még csak egy aprócska zajt csapni sem, hisz ellenkező esetben az ember az életével fizet.

Erőteljes koncepció. Olyannyira karakteres, hogy könnyedén el is lehetett volna szúrni. Szarvashibák nincsenek, de bármennyire is szimpatikus a direktor vehemenciája és remek arányérzéke, akad azért támadási felület a történeten szép számmal. Viszont a rendező - aki feleségével Emily Blunttal kvázi családi projektként vezényelte le a filmet, s ők ketten alakítják a főszereplő házaspárt is -, szóval Krasinski olyan tempót diktál, s helyenként olyan lenyűgözően aknázza ki az alapszituációban rejlő lehetőségeket, hogy nincs is időnk keresni a kákán a csomót.

Valószínűleg sokat hozzátesz az élményhez, hogy a filmben szereplő házaspár a való életben is férj és feleség. Blunt és Krasinski „kémiája” tehát kellően autentikus, a féltésük, a félelmeik valósak, a drámájuk átélhető.

S hogy hogyan valósulhat meg, hogyan lehetséges a gyerekszülés „hang nélkül”? És milyen nehézségek elé állítja az embert egy olyan kontextus, amelyben a zárt hangszalagok dominálnak?

Krasinski megmutatja, hogy milyen aggasztó lehet egy ilyen utópisztikus állapot. S noha a rendező túl szűkszavúan fogalmaz – esetében talán érthető -, és akár többet is kihozhatott volna a történetből egy furcsán kurta befejezésnél, filmjének jól összerakott kis részecskéi koherens egységet alkotnak!

Közel sem mesteri, ellenben nagyon is ügyes munka!

75%

https://www.imdb.com/title/tt6644200/