Nos, nem mernénk rá mérget venni,
hogy a Mandy minden egyes rétegét sikerült lehámoznunk, s hogy Panos Cosmatos –
a kult rendező George P. Cosmatos fia - látomásos horror-víziójának minden
elemét sikeresen dekódoltuk, de a film, a maga furcsán zavarba ejtő módján
képes volt minket a hatalmába keríteni.
Az erdőszéli házban, idilli körülmények között élő
férfit és szerelmét (valamiféle ördögi, földöntúli teremtmények hathatós
közreműködésével) elragadja egy egytől egyig őrültekből álló fanatizált szekta. A
férfi megkötözve, megkínozva nézi végig, ahogy asszonyát, Mandyt elevenen
elégetik. Eztán mi más következhetne, mint hogy a férfi
bosszút esküszik, s eszelős módjára ront neki a szektatagoknak - s a bizonyos
földöntúli pokolszerzeteknek -, hogy elégtételt vegyen. Nyílpuskával, és egy saját
maga által kovácsolt dárdaszerű szúróeszközzel.
Volt már szerencsénk az imént vázolt bosszúfilmes alapszituációhoz, de az, ahogy Panos Cosmatos mindezt prezentálja, s a vászonra
viszi, eddig még sosem tapasztalt élmény, sosem látott mozgóképes vízió. Épp ezért, ennek következményeként nagyon kevesen fogják tudni befogadni a Mandy keserves, rideg, álomszerű
képsorait és szokatlan hangulatát.
Már a film első fele, a maga
levitatív képsoraival is kellően egzaltált – annak ellenére, hogy a történet
szinte elviselhetetlenül lassan, és komótosan bontakozik ki. A Stephen King
Álomdoktorából megelevenedett szekta tagjainak megjelenésével aztán – az addig
látottakhoz képest – felpörög a cselekmény.
Kohézió igazán nincs, vagy csak
nagyon kevés az eztán következő események/képsorok között. A történet második,
vérgőzős, gore-al átitatott részében a ’80-as évek vhs-trash filmjeinek
szellemisége köszön vissza, ugyanakkor Cosmatos itt is marad konzekvensen a
drog tripes hangulatban.
A brutális képsorokat groteszk
megnyilvánulásokkal, „kiszólásokkal” oldja a rendező, elbizonytalanítva a
nézőt: ez most akkor egy hatalmas blöff, vagy tök komoly? A film szimbólumai is
szinte értelmezhetetlenek. Mintha minden az egyébként elképesztően látványosra
komponált vizualitás oltárán áldozna. Ez tehát, a képi világ mindenképp velünk
marad a Mandy-ből. Meg Nic Cage eszelős tekintete és egyébiránt zseniális,
zsigeri játéka.
David Lynch álmodott vászonra
korábban hasonló színekben úszó-pompázó, hasonlóan „lebegős”, már-már öncélú
mozikat. Cosmatos filmje sem mondható semmiképp közönség – vagy nézőbarátnak.
Pláne, hogy esetenként – nem, nem a brutalitás és a vérözön, sokkal inkább a „borultsága”
miatt – a nézhetetlenség határait súrolja.
Cosmatos célirányosan
olyan filmet forgatott, ami tesz a konvenciókra, ami a lehető
leghatékonyabb módon teszi próbára a néző türelmét. Valódi anti-mozi ez kérem.
Annak minden „pozitívumával”, és negatívumával együtt. Szeretni nem nagyon
lehet - hisz nem az ilyen filmeket szokás szeretni.
S hogy a Mandy-ből lesz-e
kultfilm? Majd az idő eldönti. Vélhetően – tartalma és témája miatt –
viszonylag kevesekhez fog eljutni, így esélyes a státusz. Ama szűk réteg
körében legalábbis mindenképp.
Bárhogy is alakuljon, a „2018-as
év legkülönösebb mozija” titulust bizton odaítélhetjük neki!
Íme hát a brutalitás esztétikuma
és pszichedeliája!
75%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése