Az 1943-as Martin Red Hadművelet a
II. Világháború mindmáig legtöbbet emlegetett akciója a Skandináv – félszigeten
- legfőképp Norvégiában.
A Brit Hadsereg 12 norvég
ellenállót küld az anyaországba, hogy náci katonai reptereket szabotáljanak –
értsd jól: a rájuk bízott robbanótöltetek hathatós segedelmével minden
lehetséges náci objektumot a földdel tegyenek egyenlővé.
Az SS-nek viszont a hátán is
szeme van – vagyis mindenütt vannak, voltak besúgói – így a britek 12 fős,
speciálisan kiképzett katonákból álló brigádja hamar lelepleződik.
Jan Baalsrudnak, a 12. embernek
azonban csodával határos módon mégis sikerül meglógnia a nácik elől. És
kezdetét veszi a hóban, fagyban zajló, fjordokon, hegyvonulatokon átívelő hajsza,
macska-egér játék.
A később aztán – 1947-ben –
háborús bűntettei miatt kivégzett Kurt Stage sturmbannführer – vezérőrnagy – ugyanis
mindenre kiterjedő hajtóvadászatot indít a szabotőr után.
Már a film elején egyértelműsíti
a narráció: olyan események, olyan jelenetsorok következnek majd, amelyek
olykor szembe mennek a realitással. Ellenben: minden egyes történés igaz!
Baalsrud állítólag rendkívül
szerény ember volt, s egészen 1988-as haláláig hangoztatta, hogy a 3 hónapon át
tartó menetelés a hegyekben, s az, hogy végül számos nehézség árán elérte a
szabadságot jelentő Svédországot, nem az ő, hanem a norvég nép összefogásának,
és az őt segítő honfitársainak az érdeme.
Noha Baalsrud személyiségét
annyira nem ismerjük meg a bő 2 órás film során, a gyötrelmeit annál inkább,
hála Harald Zwart nem hibátlan, de vitathatatlanul hatásos, székbe szegező
mozijának/rendezésének.
Ha van az emberi kínoknak
mindenre kiterjedő tárháza, no azt Baalsrud mind végig zongorázta eme keserves
negyed év alatt.
Zwart nem igazán érdeklődik a figurái lelke iránt, viszont alapos munkát végez, mint túravezető: pokoli
kirándulás ez, egyenest a legmélyebb bugyrokba. Minden szépelgést és pátoszt
nélkülözve.
Thomas Gullestad játéka az első
fél órában még annyira nem ragad magával, de ahogy halad előre a történet, és
érik be a sztori, úgy válik egyre szimpatikusabbá az eszköztelen színészi munka.
Jonathan Rhys Meyers hidegrázósan
jó, de valahogy az az érzésem, hogy az ő karakterében is több volt, s Zwart
színészvezetésben annyira nem jeleskedik. Sokkal magabiztosabb a hangulatteremtésben
és a feszültségkeltésben!
És ha már itt tartunk, muszáj
megemlítenünk a tájábrázolást, az operatőri munkát, ami – szerény véleményem
szerint – ha nem is veri egyértelműen kenterbe a már emlegetett Inárritu mozit,
de lazán hozza azt a szintet. Sőt, számomra valahogy tetszetősebb is ez a
látvány. Lehetséges, hogy a norvég fjordok mutatósabbak, de akkor is! Valami
elképesztő elemi erő árad a képkockákból. Zseniális a fényképezés!
A fene gondolta volna, hogy az utóbbi
évek egyik legkompaktabb háborús drámája pont Norvégiából érkezik, s hogy az
eddig jobbára iparos filmkészítőként számon tartott Harald Zwart (Öcsikém; A
karate kölyök; A rózsaszín párduc 2.) egy ilyen kiegyensúlyozott filmmel adózik
Jan Baalsrud emlékének.
Ha kedveled a második világháborús
filmeket, akkor kötelező, ha pedig bírtad A visszatérőt, akkor egyenesen kihagyhatatlan!
80%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése