Wes Anderson szívhez szóló ódája
domesztikált kedvenceinkhez, négylábú társainkhoz, a kutyákhoz.
A rendező – rá jellemző módon –
saját stílusban, sajátos narratívával mesél. Ismét kicsit groteszk, kicsit –
nagyon (!) - vicces, de legfőképp rendkívül „wes andersonos”.
A direktor filmjei igen-igen megosztóak
– ha ismered a munkásságát, akkor tudod, miről beszélek. Ugyanakkor, ha már itt tartunk, muszáj megjegyeznem: az Isle of Dogs a texasi rendező eddigi legfogyaszthatóbb,
legnézőbarátabb mozija. És ez esetünkben egyáltalán nem negatívum, sőt!
Letisztult, szép, sajátos
hangvételű mese A kutyák szigete. Melynek képi világa, és különleges
báb-animációja már önmagában figyelmet érdemel. Anderson azonban ismét tanúbizonyságot
tesz arról, hogy a kortárs film egyik legizgalmasabb történetmesélője.
A kutyákat nem antropomorfizálja.
Mi több, kifordítja magából a Disney-re, Pixar-ra és a vezető animációs
stúdiókra jellemző kifejezésmódot. Már a film elején egyértelműsíti: „az
emberek saját nyelvükön szólalnak meg, csak az ugatásokat szinkronizáltuk”.
Ez a rendkívül ötletes
dramaturgiai csavar kellően meghatározza és megalapozza a film hangulatát. S
akkor még nem beszéltünk a kiváló karakterekről és Anderson intelligens
humoráról, ami szintén végigkíséri a művet, s mindig képes meglepő, emlékezetes
pillanatokkal szolgálni.
Azt is mondhatnánk, hogy A kutyák
szigete egyfajta ötlet-parádé, konstans sziporka, és akkor nem is állnánk távol
az igazságtól.
A japán kultúra sztoriba ékelése –
a csodás haikuk, az ilyen-olyan utalások, szemléletes metaforák -, a japán
közeg, illetve a japán filmes elemek még inkább különlegessé teszik ezt a
szívet melengető, egyszerűen nagyszerű történetet.
Az év egyik legcsodásabb filmje!
90%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése