Rudy Ray Moore neve valószínűleg
kevesek számára cseng idehaza ismerősen. Nem véletlen, hisz Moore, annak
ellenére, hogy óriási kult sztár volt Amerikában a 70-es évek tájékán, csupán egy szűk réteget érintett meg szókimondó,
trágár, mégis nagyon őszinte és szívhez szóló performanszaival. A szűk réteg
esetünkben a fekete közösség, ami azért mégsem olyan szűkös, ha jobban
belegondolunk, de Moore kendőzetlenségét a white America közel sem fogadta
olyan kitörő lelkesedéssel, mint a tesói.
A pali azonban rendkívül
elszántan, do it yourself alapon röpítette magát olyan messzire, s szerzett
hírnevet, hogy arról aztán már muszáj volt tudomást vennie a fehér
honfitársaknak is.
Moore, vagy ahogy később
nevezte magát: Dolemite, stand up komikusként kezdte. Később lemezei jelentek
meg, amelyeken spoken word stílusban adta elő pattogós funk alapokra az igen
karakán, ötletes rímekbe szedett, vicces, vulgáris monológjait. A pali óriási
népszerűségre tett szert Amerika szerte, főként az övéi körében, hogy aztán a
belső hang filmkészítésre (is) sarkallja. Így vált Rudy Ray Moore a blaxploitation
műfaj fenegyerekévé (is), a zsáner állócsillagává.
A fazon valóságos energia bomba
volt, így Eddie Murphynél keresve sem találhatott volna alkalmasabb személyt a
főszerepre a Netflix.
A fekete művész fürdőzik a
szerepben. Harsány, de még épp a jó ízlés határán belül marad, extrovertált, de
nem zavaró. Láthatóan és érezhetően szívét-lelkét beletette Dolemite
figurájába.
Trágárság és káromkodás rég
hatott már ennyire felszabadítóan amcsi vígjátékban. S ha picit talán
terjengősnek is érezzük a filmet, a hangulat akkor is kompenzál.
Craig Brewer mozija remek
karakterekkel dolgozik, külön öröm Wesley Snipes-t ismét a vásznon látni, méghozzá
egy tőle szokatlan, ellenben nagyon is testhezálló szerepben.
A Dolemite laza, felhőtlen
stílusa remekül passzol Rudy Ray Moore extravagáns, kicsit őrült, mégis nagyon
szerethető figurájához.
Igazi feel good mozi ez, a szó
legnemesebb értelmében.
Nagyon funky!
80%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése