Nadine Labaki filmje ugyan nem
vall nyíltan antinatalista nézeteket, kétségtelen azonban, hogy kapcsolódik
valamelyest a ’születésellenesség’ gondolatiságához. Hogyne, hisz a film főhőse,
a libanoni gettóban nyomorgó Zain – akiről azt sem tudni, hogy pontosan hány
éves: nem rendelkezik sem születési anyakönyvi kivonattal, sem egyéb
személyes okmányokkal – beperli a szüleit, amiért azok a világra hozták őt.
Ezzel a bivaly erős felütéssel
indít a film. Rögtön a bíróságon találjuk magunkat, ahol aztán kőkemény
mondatok hangzanak el a hozzávetőlegesen 12 éves, szomorú szemű, egy bölcs
aggastyán tekintetével rendelkező kisfiú szájából. Majd Labaki szépen lassan
kibontja a történetet, hogy mindannyiunk számára érthetővé váljon Zain megkérdőjelezhetetlen,
konzekvens döntése.
S amellett, hogy Labaki olyan
dokumentarista részletességgel tárja fel a poklot, a Krisztus által elátkozott
Kaparnaumot, amely minden szinten sokkoló hatással bír, s egyértelműen Zain
mellé állítja a nézőt, nem tör pálcát a kisfiú szülei felett sem.
A tárgyalás során az anya
kifakad: „Hogyan ítélkezhetnek felettünk?”. No igen, hogyan? Ezeket az
embereket ugyanis épp úgy a kilátástalanság szülte, ahogyan Zaint és
testvéreit. S bár Labaki „reményt” kínál, azért bőven ott van az üzenetben az
is, hogy ezzel az örökséggel bizony baromi nehéz mit kezdeni.
Zain perlekedik, elutasít, lázad,
s 12 éves létére felnőtt férfiembereket megszégyenítően állja a sarat. Egy
ponton azonban ő is meghasonlik, eluralkodik rajta a keserűség, s rájön, hogy
kilátástalan szélmalomharcot vív az elemekkel, az őt folyton folyvást legyűrő
kontextussal.
A gondjaira bízott Yonas-t, bár
mindent megtesz azért, hogy maga mellett tartsa, végül kénytelen
eladni az emberkereskedőnek, s épp úgy kötözi le a totyogó kis embert, ahogy szülei a testvéreit, s feltehetően kisgyerekkorában őt magát is.
Viszi tovább a mintát.
Labaki Kafarnaumja elementáris
erejű élmény. A kép, amit mutat félelmetesen realisztikus. A film minden egyes
jelenetét valós helyszíneken forgatták – még a börtön szcénákat is -, s a
rendezőasszony koncepciójához következetesen ragaszkodva mindvégig amatőr
színészekkel dolgozott. Törekedve arra, hogy még valószerűbbé tegye alkotását.
De nem csupán a téma miatt vált a
díjátadók (Cannes, BAFTA, Oscar, Golden Globe etc.) egyik kedvenc idegen nyelvű
mozijává a Kafarnaum. Labaki filmje ugyanis tényleg releváns kérdéseket szegez
az emberhez, s bár nem ítélkezik, válaszokkal is szolgál!
Az amatőr, mégis klasszis
teljesítményt nyújtó „színészek”, élükön a Zaint megformáló, valójában 15
esztendős Zain Al Rafeea szenzációs játéka is nagyban hozzá járul a
feledhetetlen élményhez.
Zain mosolya a film
zárójelenetében valóságos, reménnyel teli, mégis rendkívül fájó. Minket korhol,
minket vádol – mindnyájunkat! Amiért hagyjuk megtörténni, hogy emberek,
gyerekek milliói kénytelenek ilyen aljas, kilátástalan, embertelen körülmények
között élni, szeretet és törődés nélkül.
Hatásos, de cseppet sem
hatásvadász, rendkívül emlékezetes mozi a Kafarnaum: A remény útja.
90%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése