Michael Dougherty már a Trick
’r treattel bizonyította, hogy különös látásmóddal rendelkező szerzői
filmes. Bár a magyarul Adsz vagy kapsz
névre keresztelt szkeccs-mozi nem volt teljes egészében egyenletes színvonalú, a
szakma és a közönség egyaránt szerette, s jobbára pozitív recenziókat kapott a film.
Dougherty a Halloween-t
kipipálta – noha a Trick ’r treat
folytatása elvileg évek óta készülőben van -, így most magára a legszentebb
szentségre, a karácsonyra tette rá a mancsát – szakítva minden nemű
szirupossággal, s az ünnepeket övező kötelező negédeskedéssel.
A Krampusz ugyan hasonlóképpen indul, mint az összes klasszikus kari-film -
betoppannak a rég nem látott „kedves” rokonok, össznépi nagy zabálás,
gyerekzsivaj, hóesés és karácsonyfa -, a sztori szépen lassan, komótosan
az évszaknak megfelelően zord irányt vesz, az amerikai kisvárosra rátelepszik a
patás Krampusz átka, s gyilkos mézeskalács
figurák ereszkednek le kötélen a kéményből a jóságos Santa helyett.
Nincs véres brutalitás, de Dougherty - egy-egy jól irányzott jump scare-el - egészen csalafinta
módon képes borzolni az idegszálainkat – még úgy is, hogy mindvégig tisztában vagyunk vele:
mindez tényleg csupán csak mese.
Kellemesen borzongató „ünnepi horror” – „horrorka” – a Krampusz,
amely hangulatában magabiztosan hozza a rendezőre jellemző, 80-as évekből eltanult,
mára már jócskán retrónak minősülő feelinget - ennek megfelelően csak
itt-ott üti fel a fejét egy-egy CGI szörnyecske: a para faktort remekbe szabott, profin kivitelezett báboknak köszönhetjük.
S ott van még hangulatfokozóként a parádés fényképezés!
A fináléra picit elfárad a
történet, Dougherty azonban egy kifejezetten
ötletes szcénával tesz pontot a sztori végére.
Adventi „cidri”.
70%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése