Hűha! Itt van kérem az év mozija,
és ezek a gazok már megint rejtegetik előlünk! Oké, volt pár szerencsés, aki a Cinefesten már részesülhetett az
élményben; és ugye aki nem rest kutakodni a „netes videotéka” virtuális
polcain, már az is „kikölcsönözhette” a filmet, de hogy egy ilyen sokrétű,
sokatmondó, mély, és egyúttal mégis rendkívül szórakoztató alkotás ne kerüljön
mozikba. Hmmm. Emberiség - de minimum mozirajongók - ellen elkövetett bűntett.
Matt Ross filmje szenzációs! Igazi érzelmi hullámvasút:
megnevettet, feldühít, lázít, megríkat, és ellágyítja a szívet. És mindezt
nagyjából egyszerre, egy azon időben!
Ben (Viggo Mortensen
közel zseniális!) a társadalomtól tudatosan elszeparálva neveli gyermekeit
valahol észak-nyugaton, a Sziklás-hegység
peremén, az erdő legmélyén. Furcsa kis bohém kolónia ők: vadásznak, sziklát
másznak, napközben a testüket edzik, esténként pedig az elméjüket. A gyerekek
kötelezően Tolsztojt és Nabokovot olvasnak, és mindenki
ámulatára – de legfőképp a miénkre - még a legkisebb Zaja-nak is határozott, markáns véleménye van az Egyesült Államok
függetlenségi nyilatkozatáról.
Időközben azonban fény derül egy lappangó, családi tragédiára is: a gyerekek édesanyja már közel 3 hónapja
kórházban fekszik. Egy este aztán borzasztó hír érkezik. A súlyos depresszióval
küszködő Leslie önkezűleg vetett
véget életének „odakint”, a való világban, a kórházi ágyán. A gyerekek anyai
nagyszülei Ben-t és szélsőséges
világlátását okolják a történtekért, s kilátásba helyezik: amennyiben a férfi
megpróbál megjelenni felesége temetésén, óriási balhé lesz! Természetesen Ben tojik az após fenyegetéseire, s a
gyerekekkel útnak indul északról délre a Steve
nevezetű iskolabusz-jellegű hippi járművel, hogy annak rendje és módja
szerint mindnyájan részt vegyenek a szertartáson. A dolgot tovább bonyolítja, hogy az
édesanya buddhista nézeteket vallott, s végrendeletében hamvasztást kért, annak
is egy igen extrém módját! Nincs mese, Bennek
és a gyerekeknek teljesíteniük kell az édesanya-feleség utolsó kérését: a testet
valami módon el kell hamvasztaniuk, majd egy közel eső wc-ben le kell húzniuk
az asszony maradványait!
Meredek, tudom, de hát – miként Ben – úgy maga a film is ellene megy
minden nemű konvenciónak. Matt Ross
mozija kiváló, már-már tanítanivaló dramaturgiával bír, mégis, ami a legerősebb
pontja a Captain Fantasticnak, az az
emocionális töltet! És hát nem azért járunk moziba, nem azért nézünk filmeket,
hogy azok hatást, jó esetben pedig katartikus hatást gyakoroljanak ránk? A Captain Fantasticnak sikerül a mutatvány,
amellett, hogy olyan mély és iszonyúan aktuális mondanivalóval bír, amely már
önmagában is rendkívül figyelemre méltó és kivételes. Átértékelteti velünk a
minket körülvevő világot, és mindezt nem erőszakosan, szájbarágósan, hanem
játszi könnyedséggel, valami egészen furcsa, sajátos eleganciával teszi. Matt Ross könnyed köntösbe csomagolja a
súlyos közölnivalót, s így már csak rajtunk múlik, hogy vesszük-e az adást. Ha
igen, akkor egy egészen elképesztő utazás/élmény részesei lehetünk!
Mert hogy a Captain fantastic szórakoztató, intelligens, szarkasztikus humorral
megáldott film, kalandos, izgalmas road
movie, mélyen átélhető, szívfacsaró dráma, és baromi erős társadalomkritika
egyben! És akkor számos erényéről és „oldaláról” még nem is beszéltem...
Matt Ross mozija egy csomó fontos, morális, létünket érintő kérdést feszeget! Mi az ember szerepe a társadalomban? Egyáltalán, van-e értelme „szerepekről”
beszélni? Mit jelent igazándiból a felelősségvállalás? Mi az a pont, ameddig felelősséggel tartozunk? Lehet-e értelmes, elfogadható válasz a
„szegregáció” a bennünket körülvevő beteg világra? Elvonulhatunk-e egyáltalán?
Vagy ami még fontosabb: van hová elvonulni?
Megkapja magáét az
intézményesült/intézményesített vallásosság – de még milyen stílusosan! -, a
konvenciókhoz való foggal-körömmel ragaszkodás, a szemellenzős látásmód, a
megfeleléskényszer, miközben az ezekkel való elszánt ellenszegülést is – csak,
hogy még összetettebb legyen a kép - pellengérre tűzi a forgatókönyv.
Matt Ross szerzői munkája végül is állást foglal - mégsem didaktikus, mégsem demagóg.
Bár tisztában vagyunk vele, hogy
nem hibátlan a film, viszont olyan erős hatást és érzelmi reakciót képes
kiváltani a nézőből, ami ritka, mint a fehér holló. Ebben az évben pedig pláne
nem nagyon tapasztaltunk ilyet! Nem is kérdés hát, számunkra – úgy, hogy még
azért számos erősnek tartott mozit nem állt módunkban csekkolni – a Captain Fantastic eddig az idei év
legfelemelőbb, legintenzívebb mozi élménye!
100%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése