Szerettük a Rajtaütést. Főként az
újszerűsége és féktelensége miatt. Aztán 3 év múlva, 2014-ben Gareth Evans
megcsinálta a sztorizósabb, összetettebb – összetettebbnek szánt - 2. részt és
noha az is rendben volt, az is ügyesen tempózott, de már ott érezhető volt,
hogy a silat-kaszabolások nem, vagy csak nehezen férnek meg egymás mellett a „történettel”,
a moralizálgatással.
És hát Iko Uwais sem egy drámai
színész, jobban áll neki, ha hadakozik, üt, vág, vért ont.
Az első Rajtaütés pont az
egyszerűsége, minimalizmusa miatt volt üdítő mozi. Hogy a képkockákat nézve
olyan érzésünk volt, mintha egy vérgőzős videójáték kellős közepébe csöppentünk
volna. Jól állt a filmnek ez a lényegre törő, vállaltan puritán attitűd.
Evans aztán a rajongók által
azóta is csak remélt „Rajtaütés 3” helyett még zordabb, még sötétebb irányba
fordult – Apostle c. horrorját hamarosan górcső alá vesszük -, így a silat-stafétát
másnak kellett átvennie tőle.
A Rajtaütés – mozik sikerén felbuzdulva
a horror filmeken edzett Timo Tjahjanto 2016-ban rendezte meg Headshot c. munkáját, mely akció-momentumaiban a két korábbi Rajtaütés epizódot idézi, ezt leszámítva viszont közel sem szállított olyan színvonalat,
mint Evans alkotásai. Tjahjanto a Rajtaütés-filmek sztárját Iko Uwaist
állította csatasorba, de giccsbe hajló történetmesélésével és túlzott
exploitation orgiájával jócskán elvetette a sulykot.
Ezúttal sincs ez másképp, a
direktor nem tudott kibújni a bőréből, ugyanakkor a The Night Comes For Us még
így is jóval átgondoltabb mozi a Headshotnál.
A történet most is csak ürügyként szolgál a nagyjából 2 órás elmebeteg henteléshez. Tjahanto ugyanis,
ha lehet, még véresebben tálalja a silat-menüt, mint Evans, a mindenkori „főszakács”.
Karakterábrázolás lényegében nincs, a sztori elhanyagolható - kislányostul, meghasonlott gengszterestül. Az
egész csupán alibi, hogy Tjahanto kedvére szabdalhassa machete-vel a rossz fiúk
végtagjait. Hogy a főhős marha lábszárcsontot döfhessen a triád bérgyilkosainak
torkába, s hogy végig nézhessük azt a bizonyos mesterien kivitelezett és
lefilmezett hármas cicaharcot.
Csak hogy van az a mondás, hogy a
kevesebb néha több. Tjahanto pedig most is, miként a Headshot esetében,
hajlamos túlzásokba esni. Olyan szintű belezős vérontás ez már, ami helyenként
önmaga paródiájává válik. Azzal együtt, hogy – ne legyünk álszentek – van benne
valami csábító, valami szépséges is. Afféle bűnös élvezet. Emlékezni viszont
biztosan nem fogunk rá, maximum olyan összefüggésben, hogy „na ez volt az az
akciófilm, amiben hektó számra ömlött a vér, akár egy elvetemült hardcore
horrorban.”
A főhős természetesen ezúttal is
képes végezni egymaga 20-30 emberrel. Akik
rendre egyenként támadnak rá, tisztelettudóan kivárják a sorukat, hogy a főszereplő
a legkülönfélébb módokon tegye őket hidegre.
A The Night Comes For Us mellett
szól viszont a kivételesen ötletes és szemet gyönyörködtető operatőri munka, s
hogy Tjahanto - nagyjából - képes volt tanulni korábbi hibáiból. Összeszedettebb,
koncentráltabb most a rendező!
A tömény szeletelés és
fékevesztett iram, a perverz vadság ugyan a sztori végére már picit fárasztóvá
válik, a silat-balett, a mesteri, precíz koreográfia azonban némileg kárpótol!
Aki kedveli a Rajtaütés-filmeket,
óriásit nem fog csalódni, viszont aki az agyas, intelligens akciómozikat
részesíti előnyben, az kifejezetten rossz helyen kapisgál.
65%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése