Megírod a dalt, megvannak a
harmóniák, akad valami szöveg féle is, van énekdallam, ugyanakkor hiányzik a ’groove’, a lüktetés, s a hangszerelés is
még gyerekcipőben jár. Ellenben rögzíted az „ötletet”, nehogy megfeledkezz
róla, hiszen érzel benne potenciált. Ezt hívják demónak!
Na már most, egy ilyen „demó” a Song one is.
Henry a fiatal utcazenész balesetet szenved, melynek következtében
kómába esik. Rég nem látott nővére Franny
lelkiismeret furdalást érez öccse iránt, s míg a srác a kórházi ágyon fekszik
élet és halál között, a nő – Henry naplója alapján – végigjárja a fiú kedvenc
New York-i helyeit; pubokat koncerttermeket,
stb. stb. Egyik ilyen éjszakai tripje
során találkozik öccse idoljával, a szintén zenész, sikeres, de visszahúzódó,
befelé forduló James Foresterrel,
akivel aztán egymásba szeretnek.
Csendes mozi ez, ennek
megfelelően lassan is csordogál… Melankólia, merengés, kicsit – a szituhoz
mérten - tartalmatlanul… Akár egy „demófelvétel”,
amelyben érezni a lehetőségeket, de még nincs kidolgozva a cucc, még picit
esetlen, még itt-ott „hamis”, és azon a fura sampling-en is módosítani kéne, mert egy másikkal vélhetően
sokkal jobban szólna a nóta…
Ettől függetlenül imádjuk Anne Hathaway búskomor tekintetét
(persze a kevesebb ez esetben is több lett volna…), s Johnny Flynn („civilben” a Johnny
Flynn & The Sussex Wit frontembere a 32 éves fazon) és a művésznő
között van is valami finom kis intim rezonancia, amelyet az első filmes
rendezőnő Kate Barker-Froyland egész
jól ki is aknáz – kölcsönözve ezzel a műnek egy kis légiességet és szerethető
bájt. Ráadásul szerintünk a dalok is rendben vannak, a „Fekete Cadillac” legalábbis nálunk betalált…
Viszont – nem győzzük
hangsúlyozni – ezen a nótán még bizony dolgozni kellett volna…
60%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése