Kijárt ez már nekünk, épp úgy,
ahogy az „öregnek” is.
Pacino az elmúlt 5-6 évben nem sok érdemit tudott felmutatni, talán
a Dr. Halál volt az egyetlen, amiben
úgy istenigazából „színjátszott”, és hát
nagyon vártuk már, hogy ismét régi fényében tündököljön.
Danny Collins, a hedonista, kiöregedett rock sztár megformálása igazán testhez
álló feladat volt Al számára. Minden
idők legnagyobb színésze pedig él is a lehetőséggel, mi több: fürdőzik ebben a
szerepben. Végre!!!
A Danny Collins nem az a mozi, ami megváltja a világot,
meglehetősen klisés is, de van szíve és lelke, mosolyt csal az
arcra, könnyet lop a szembe, és hála Dan
Fogelmannak (rendező) nem válik egy percre sem önmaga paródiájává…
Danny javulna, változna, túl van már a kokain mámorban eltöltött
éveken, a rengeteg groupie-n, van egy
dala, a Baby Doll, amivel még most is
elhaknizgat, de unja az életét, unja a nálánál bő 30 évvel fiatalabb
barátnőjét, aki nyilvánvalóan csak a pénzére utazik. ...a „megkésett” levél egykori idoljától, John Lennontól pedig csak a hab a tortán!
Hahó, ébresztő Danny! Ideje „élni”!!!
Vérbeli feel-good mozi a Danny
Collins, amelyben mindenki szívvel-lélekkel "van jelen"; Bobby Cannavale (A séf; Blue Jasmine; A kém) egészen kiváló, Christopher Plummer felbukkanásai élményszámba mennek, Annette Bening pedig ennivaló, s a
párosuk Pacinoval hihetetlenül jól
működik.
Jók a párbeszédek, gördülékenyek
a dialógok, a kiszámíthatósága ellenére élvezetes a dramaturgia.
…és mindennek tetejébe egy
stílusos, elegáns lezárásra is futotta, nem beszélve a vége főcím utáni kis ’epilógusról’! Bravó!
Reméljük, hogy Danny Collinshoz hasonlóan Pacino is maga mögött tudja a haknik
világát és öreg korára ismét önmegvalósításba kezd – …hisz van még benne spiritusz!
Drukkolunk!
80%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése