Nicholas Sparks az amerikai háziasszonyok – most már nyugodtan
kijelenthetjük – örök érvényű ikonja és idolja; művei többnyire a giccs és a "még elviselhető pátosz" határán táncolnak - viszonylag ügyesen. És hát nőnemű legyen a talpán, aki
képes végigülni minimum egy-két könnycsepp elmorzsolása nélkül a „mester”
szívbemarkoló alkotásaiból készült filmadaptációkat.
A Szerelmünk lapjai nagy dobás volt annak idején, de valljuk be
őszintén, az a mozi is csak elsősorban Ryan
Gosling és Rachel McAdams „ennivaló”
párosa miatt működött. Volt ott azért túlcsordulás bőséggel…
A The longest ride kicsit olyan, mintha a The notebook fapados verziója lenne. Ismét két idősíkkal egyensúlyozik
a szerző, azzal a különbséggel, hogy ezen „rendhagyó” narratívának hála két szerelmi
szálat is kapunk ’ajándékba’, amelyek – kissé ügyefogyott módon, de –
természetesen összefonódnak…
Nem a The longest ride a bestseller
író legerősebb munkája, de értjük, megértjük, hogy a célközönségnél ez is
ugyanúgy betalált, mint az összes eddigi Sparks-adaptáció…
Van egy nagy csokor kínosan
szentimentális jelenet, a dialógokat is többé kevésbé a Hallmark délutáni műsorsávjából kölcsönözték a writerek, nagy szerencsére azonban mind Britt Robertson (Holnapolisz;
Dan és a szerelem) és Scott Eastwood
(Gran Torino; Harag), mind pedig Jack Huston (Amerikai botrány; Öld meg kedveseid) és Oona Chaplin (A Quantum
csendje; Az ördög dublőre) párosa jól funkcionál.
Azért nem mondanánk, hogy nem
mosolyogtunk – akarva-akaratlanul - gúnyosan egy-egy valóban kurvára pátoszos ’nagyjeleneten’,
de hát bizonyára féltékenyek vagyunk Scott
Eastwood gyönyörűen kidolgozott hasfalára, és arra a rengeteg gyönyörű
emberre, akiket a The longest ride közel
120 percen keresztül felvonultat.
Az imdb-s 7,1-et nyilván a könnyeikkel küszködő 40-es háziasszonyok „klikkelték össze”, nekünk viszont jóval több
kell ennél a meghatódottsághoz.
55%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése