A fiatal, tehetséges dj „felnövés
története”, nyakon öntve jó nagy adag cukormázzal és…
…és tulajdonképpen kis túlzással „mindennel”,
ami Daniel Duran elsőfilmes rendező
keze ügyébe akadt…
A főszereplő srác alig 17, de már
New York egyik legmenőbb klubjában
vereti a jónépnek a dubstepet… majd az
éjszakai élet velejárójaként a drog bekebelezi Josh-t: jön a pofára esés, hősünk válaszút elé érkezik... Családi
gebasz, zene, tánccsoport, tini szerelem, iraki háború, konstans lelkizés,
műbalhék, álpszichologizálás (szevasz Will
Hunting!) és még a jó ég tudja mi minden lett össze kutyulva ebben a
szkriptben…
Duran filmje kínos. Kínos, mert nemcsak borzasztóan
közhelyes, fájdalmasan giccses is. A karakterek egydimenziósak, a sztori meg
valami olyasféle „zatyulék”, amelyre jó ideje nem volt már precedens.
Kőkemény Hallmark-mozi ez!
Az egyetlen valamirevaló
alakítást Josh Duhamel produkálja –
ez már önmagában mindent elmond a filmről -, de az ő szájába is olyan semmitmondó,
banális mondatokat erőltettek, hogy mi kérünk elnézést…
Kherington Payne (Csak szexre
kellesz; Fame) hiteltelen és túljátssza a szerepét, A szív bajnokai „dzsuniorja” (Jae
Head) teljesen elvész a történetben, Lucas
Till (Vonzások; X-men: Az eljövendő
múlt napjai) pedig egész egyszerűen nem elég karakteres: többnyire kifejezéstelenül
néz ki a fejéből, mintha ő maga sem értené, hogy mi a lóf..sz történik
körülötte.
Coming-of-age-nek nem coming-of-age,
háborús drámának nem háborús – a Platoon
történetbe ágyazása teljességgel ormótlan és érthetetlen -, zenés filmnek nem
zenés film, romantikus mozinak meg túlontúl szirupos.
A Bravetown (Strings címen
is „fut” a projekt) rossz film, identitászavaros és ciki.
25%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése