…habár Mickey Rourke agyon plasztikázott arca mostanra már olyannyira torz
és amorf, hogy szinte már semmilyen mimikára nem képes, az egykor szebb napokat
látott sztár még eme csúf „álarc” mögül is tud olyan hatást gyakorolni a nézőre,
hogy nem tudunk nem odafigyelni rá.
2008-ban Rourke nagyot dobbantott a Pankrátorral,
de „egy fecske nem csinál nyarat”, s Arronofsky nagyszerű filmje után ez idáig
egyetlen igazán fontos mozi sem akadt a 63 éves színész horgára.
Ezen szérián sajnos az Ashby sem változtat, de tény, hogy a nem
túl tapasztalt Tony McNamara szerzői
filmjében van potenciál! Vagyis: vitathatatlanul kedves kis film az Ashby!
A tizenéves csodabogár Ed csupán az iskolai házi esszé
követelményeinek próbál eleget tenni: „írj
fogalmazást egy környezetedben élő idősebb embertársadról”. Ed becsönget a szomszédba, s összeismerkedik
a különc Ashby-vel, akiről hamarosan
kiderül, hogy fénykorában a CIA bérgyilkosaként
közel 92 embert tett el láb alól… A férfi már túl van a „nagy
pillanatokon”, s most ő maga néz farkasszemet a halállal: a diagnosztizált áttétes
agytumor miatt az orvosai nagyjából 3 hónapot jósolnak neki…
Nat Wolff (Papírvárosok;
Csillagainkban a hiba) és Rourke
párosa működőképes, az Ed
édesanyját megformáló Sarah Silverman pedig szintén nagyon klassz; egy csomó emlékezetes szcéna kötődik a karakteréhez.
Habár McNamara érezhetően jól megküzdött a sztorival, s a különféle stíluselemek
halmozása sem arról árulkodik, hogy megfontolt rendezői koncepció eredményei
lennének a látottak; az igazság mégis az, hogy az Ashby minden hibája ellenére is egy szerethető, jóravaló kis indie mozi!
A sztori minden egyes komponense (a focicsapatba való bekerülés, az Emma Roberts-es
szál, Rourke és a srác kapcsolata, az
édesanya szerelmi élete stb.) külön-külön működőképes - homogén egésszé azonban nem áll össze a történet.
McNamara Ashby-je kiszámítható és a
végére kicsit el is fárad, mégis jóleső élmény! Néha ez is bőven elég az
üdvösséghez!
65%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése