Az igazán vérfagyasztó,
hátborzongató, felkavaró horror olyan ritka manapság, mint a fehér holló.
Apropó ’holló’! Ilyen kifejező szimbolikát
ritkán látni/tapasztalni horror filmben - csak a műfaj emblematikus alkotóinak műveiben
láthatott eddig a nagyérdemű ennyire erős, beszédes képeket. Színtiszta költészet,
de komolyan!
…de ne szaladjunk ennyire előre!
Robert Eggers első egész estés moziját már most az év legütősebb
horrorjaként tartják számon, és bár nem szeretjük az ilyen jellegű hangzatos frázisokat,
a megállapítás igaz, annyival kiegészítve, hogy már évek óta nem volt szerencsénk
ilyen nyomasztó filmhez!
A The Witch, miként az ’alcímben’
is szerepel, egyfajta ’népmese parafrázis’, csak hogy itt a
boszorkány nem cuki mézeskalács házikóban lakik! Eggers olyan terrorban tartja szereplőit, s vele a nézőt, amely
páratlan a maga nemében! Tuti, hogy jó darabig nem szabadulunk majd
filmjének gyötrő, nyugtalanító hangulatától.
A direktor nem véletlen nyert rendezői
díjat a tavalyi Sundance-en, s filmje
nem csupán a hype-nak köszönheti
parádés fesztivál szerepléseit.
Precíz, jól felépített horror a The Witch, amely a kő egyszerű
boszorkány sztori mögé rejti a mély emberi/családi/erkölcsi drámát.
In medias res csöppenünk bele a történetbe: a szigorú keresztény morál
szerint élő famíliát ismeretlen oknál fogva száműzi otthonából a new-englandi kolónia. William egy távol eső helyen kénytelen
letelepedni feleségével és gyermekeivel, a természet – a Jóisten (?) – azonban egyáltalán
nem kegyes az új jövevényekhez. A termés szegényes, a család éhezik, ráadásul a
legidősebb lány, Thomasin az
erdőszéli tisztáson játék közben szem elől téveszti újszülött testvérét. A
csecsemő megmagyarázhatatlan módon, szőrén-szálán eltűnik… A mélyen
vallásos család eleinte farkas támadásra gyanakszik, a rengetegben
azonban túlvilági, gonosz erők munkálkodnak, s egyre nyilvánvalóbbá válik számukra,
hogy itt bizony már az ima sem segít…
Az atmoszférateremtés elsőrangú.
No persze a szürke, mindig felhős, mindig „borult” new englandi táj már önmagában remek „díszlet”, de ehhez párosul
még maga a zord történelmi kontextus. Az 1600-as évek elején járunk, egy olyan korban,
amikor rendkívül markáns szerepet játszott a vallás, illetve az ahhoz
kapcsolódó szigorú etika, s amikor a különféle babonák és hiedelmek még tényleges
jelentőséggel bírtak…
A boszorkányüldözés aranykorát
élte ez idő tájt, s ennek megfelelően a boszorkányoktól, boszorkányságtól –
vagyis az ismeretlentől - való félelem is módfelett meghatározó volt.
Eggers remekül használja ki a rideg, 17. századi „terepet”, bejárja
minden egyes zegzugát - szegletét. A „kalandozásban” kiváló társa Jarin Blaschke operatőr, aki végig
természetes fényeket használt kompozícióihoz, s Eggers rendezői koncepciójához – a „kevesebb több” elvéhez – igazodva a szűkre szabott képaránnyal (is)
igyekezett valódi klausztrofób hangulatot teremteni.
…a fullos nyomasztáshoz
hozzájárul még a „beteg” score,
amelynek nyugtalanító hang kollázsaitól tutira kiráz majd a hideg!
Eggers ugyan használ tipikus horror-kliséket - itt-ott felüti a
fejét egy-egy jump scare -, de szokatlan
„fogalmazásmódja”, és a zsigeri paranoia egészen egyedülállóvá varázsolják művét.
A direktor nagyszerű tempót
diktál, a forgatókönyv remek; ugyanakkor szerény véleményünk szerint pont 1-2
perccel tart tovább a The Witch, mint
kéne… Nyilván nem fogjuk elspoilerezni
a sztorit, de talán a legeslegutolsó szcéna már nem feltétlen hiányzott.
Ízlések és pofonok… Ettől még Robert
Eggers filmje kiváló!
Lám, a horror zsáner azért évről
évre "kitermel" egy-egy „csodás” alkotást!
85%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése