Sorrentino, La grande bellezza c. díjesővel jutalmazott mozija nálunk
nem aratott osztatlan sikert. Láttuk az erényeit, de az
olasz filmes artisztikussága icipicit távol áll tőlünk.
Nos, a helyzet az, hogy a Youth-al Sorrentino sikeresen balanszba hozta a művészfilmes attitűdöt, az
entertaining faktorral. Az Ifjúság ebből
a szempontból egyértelműen a 45 éves olasz direktor eddigi legátgondoltabb,
legérettebb munkája.
Ami A nagy szépségben még modorosnak tűnt, az itt teljesen helyénvaló
és releváns. A két mozi egyébként is mutat párhuzamokat - a témát tekintve
legalábbis mindenképp. Mindkét mű magáról az „életről” szól - s annak legfőbb
kérdéseit feszegeti. „Mi a célunk ezen az
elcseszett planétán? Mi a rendeltetésünk?”.
Az, hogy Sorrentino ezúttal sokkal élvezetesebb és szórakoztatóbb – lazább (?)
- nagyban köszönhető a két szupersztárnak, Harvey
Keitelnek és Michael Caine-nek,
illetve a multikulturális közegnek, és hangvételnek. A nagy szépségben Paolo
Sorrentino Fellini hagyatékával zsonglőrködött,
s nagyon, de nagyon „olaszos” volt, most azonban egy sztárokkal teletűzdelt „nemzetközi”
filmet forgatott.
Az a fajta merengős, meditatív
atmoszféra, ami A nagy szépséget
jellemezte ezúttal is jelen van, de a két kulcsfigura - a levitézlett filmrendező
és az idős zeneszerző - számára már jószerivel tét nélküli az élet, s így a két
karakter nem is megy bele olyan mély morális és lélektani fejtegetésekbe, mint Jep Gambardella, a római író.
Caine és Keitel figurája sztoikus
belenyugvással várja a véget a svájci szanatóriumban. A két fickó magasról tesz
a világra, az elmúlást kellő iróniával kezeli, az öregedés esetlenségét és kiszolgáltatottságát
pedig szimplán körberöhögi. Ez a típusú hozzáállás baromira szórakoztató, de borzasztóan
könyörtelen is egyben… Sorrentino
pedig ügyesen lovagolja meg ezt a kettősséget…
Jól körülírható sztori ezúttal
sincs, de az Ifjúság történetfolyama
magával ragadó és élvezetes. Paul Dano
és Rachel Weisz karaktere is
hozzátesz a nagy egészhez, ahogy Jane
Fonda rövidke felbukkanása is élményszámba megy – pláne, hogy irtóra
önreflexív. Díjaztuk!
A dialógok sziporkáznak, Sorrentino most nagyon gördülékenyen
fogalmaz, s vizualitás tekintetében sem olyan elrugaszkodott ezúttal, mint
a korábbi filmjeiben.
Bár vélhetően sosem leszünk
borzasztó nagy Sorrentino-fanok, de
az biztos, hogy az Ifjúság által
közelebb kerültünk az olasz filmrendezőhöz!
Köszönjük mester, akárhogy is, de
egy élmény volt!
85%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése