Az 1950-es rajzfilm mindmáig a
Disney egyik emblematikus klasszikusa. 65 év távlatából is üde, bájos, friss,
és nem utolsó sorban: rendkívül szórakoztató.
…és hát van most ugye ez a „hullám”,
sorra készülnek az epic mesék élőszereplős
változatai. Hol kifacsarva, kicsavarva (Demóna;
Tükröm tükröm), hol teljes egészében a 21. századi elvárásokhoz igazítva,
fantasy köntösbe bújtatva (Hófehér és a
vadász).
Mindezzel szemben a Disney szolidáris
maradt ’a branddel’, konzervatív
módon interpretált, s az élőszereplős verzióval hagyományőrző szerepet vállalt.
Ez mind szép és jó, becsülendő,
mert a konvencionális megvalósítás ellenére közel sem lett ódivatú a film.
Viszont, épp úgy, ahogy a Disney korábbi nagy dobásából, a Jégvarázsból, a Cinderella-ból
is hiányzik az a megnyerő báj és kellem, amely a „cég” korai klasszikusaiban megvolt.
Ez a mese nem pulzál úgy, mint az ’50-ben készült rajzfilm. A herceg fess, de
egy nyálgép, pipőke önfeláldozása pedig ennyire face to face inkább nevetséges, mint szívhez szóló.
A CGI ügyes, de a giccses formulákat
még a nagy Kenneth Branagh-nak sem
sikerült elkerülnie. Sziruposság azért nincs, viszont túlrajzolt karakterek vannak szép számmal. És bár Cate Blanchett kiváló
mostoha, Lily James Ella-ja (pipőkéje) kissé súlytalan…
Blanchett az, aki életet lehel a
filmbe, de Helena Bonham Carter rövid
felbukkanása is élményszámba megy.
Szóval: nem rossz, nem rossz, de
messze elmarad az 1950-es rajzfilm hangulatától.
65%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése