Végül is értjük Adam Rapp rendező filozófiáját… A
direktornak nyilván a töke tele volt már a rengeteg művi Hollywood-i
giccsből, besokallt a pátoszos nagyjeleneteket ész nélkül halmozó konzum
drámákból és jóravaló indie filmesként igyekezett emberi módon ábrázolni a mai tengődő-lengődő
30-as, 40-es korosztály összes elbaszottságát és frusztrációját – a céltalanságot,
az útkeresést, és az ezzel járó nihilt és kiábrándultságot.
Jelentjük: Rapp-nek sikerült,
ugyanakkor nem ártott volna azért egy veretesebb forgatókönyv a „mutatványhoz”.
Hiába jók ugyanis a karakterek, ha nem tudunk hozzájuk kellőképpen közel férkőzni...
Vélhetően sokaknak lesz olyan
érzésük az Írók a pácban megtekintése
közben, hogy ez az egész valahogy sehová sem tart, öncélú, és ráadásul még
igazi dramaturgiai ív sincsen; a rendezőnek viszont valóban sikerült elcsípnie a
fentiekben taglalt életérzést. A „Nagy
Alma” és az „amerikai álom illúziója”
által ellehetetlenített fiatal felnőttek talajtvesztetten topognak egyhelyben
és kallódnak a nagyvilágban; a tehetséges arcok elvésznek, a magamutogató,
bugyuta redneck szörfös az, aki reality show főszerepet kap Jerry Buckheimer, Burkcheimer… - ááá,
mindegy is – induló sorozatában…
Michael Godere és Ivan Martin
párosa működőképes, Marisa Tomei, valamint
a Frances Ha c. moziból ismerős Isabelle McNally pedig üde színfolt; s bár
Sam Rockwell-t imádjuk – a kiváló
színművésznek ezúttal csak egy haloványabb mellékszerep jutott -, ezúttal nem
tud felülkerekedni a kissé egydimenziósra írt karakterén.
Rapp filmje szinte csak és
kizárólag a hangulatra alapoz, így könnyen
lehet, hogy sokan már az első 20 perc után ráunnak, s valami eseménydúsabb,
konvencionálisabb mozgókép után néznek – abszolút értjük, megértjük -, de aki
vevő a sok dialógussal operáló, finoman elmélkedős indie alkotásokra, az akár
még örömét is lelheti a Loitering with
intent-ben (az angol cím egyébként remekül summázza a film lényegét és
esszenciáját).
Azért csak óvatosan!
60%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése