Hogy mennyire van szükség a
klasszikusok újraértelmezésére?
Nagyjából semennyire. Eddig
csupán néhány remake-nek sikerült a
csoda, ha pedig csak és kizárólag a horror zsánert vesszük górcső alá… hát
bizony itt a leggyászosabb a helyzet.
Elég ha csak az erőtlen Gus Van Sant – féle Psycho újrára, a 2007-es tök felesleges Halloweenre, a 2006-os Ómenre,
vagy a 2000-es évek első felében divattá vált ázsiai horrorok amerikanizált verzióira gondolunk.
A 2015-ös Poltergeist láthatóan és érezhetően nem akar semmi egyebet, mint
meglovagolni a mostanában nézők ezreit a vetítőtermekbe csábító soft-horror hullámot.
…igen, soft-horror, ugyanis a
Poltergeist 21. századi remake-jében egy csepp vér sincs, de ami a legnagyobb
probléma, hogy feszültség tekintetében is igen csehül áll a film. A klisés sokkeffekteknél jóval többre lenne szükség; egy-egy „váratlanul” érkező zaj-zörej még nem elég az
atmoszférateremtéshez…
Gil Kenan korábbi munkái alapján (Rém rom; Szikraváros) simán benne volt a pakliban, hogy az új
Poltergeist valami jó kis sötét, újszerű ghost-horror
lesz, de a direktor csupán annyit mert „újítani”, hogy beemelte a sztoriba a
21. század meghatározó híradástechnikai eszközeit. Így a 2015-ös Poltergeist
kislány karaktere doboz tévé helyett egy jóképű LCD monitorral néz farkasszemet, van egy csomó Apple logó a filmben, és a végjátékban egy drón is főszerepet kap, önmagában azonban túl sok funkciója nincs ezeknek a kütyüknek.
A színészek legalább jók, főként Sam Rockwell fesztelen játéka emelkedik
ki, de Rosemarie DeWitt és a Griffint alakító Kyle Catlett is minden tőle telhetőt megtesz.
Kenan igyekezett egy kis humort
is belecsempészni a filmbe, ez a ’vonal’ egyébként – főként Rockwellnek hála –
működik is.
…továbbá a fantasy-vá „leminősített”
horror sem rossz ötlet alapvetően – bár így a „rocknak nem elég rock, pop-nak nem elég pop” klasszikus esete áll
fenn -, mégsem áll össze kerek egésszé Kenan koncepciója.
„Ez a ház tiszta!” (?)
55%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése