2019. január 23., szerda

A ház, amit Jack épített - The House That Jack Built


Provokáció? A szabad asszociáció hiteles, őszinte megnyilatkozása? Polgárpukkasztás? A határok feszegetése? Mozgóképes vízió? Sötét látomás?


A ház, amit Jack épített a tavalyi év leginkább félreértelmezett mozija.  
Lars Von Triertől már megszokhattuk, hogy sosem a konvencionális filmes formanyelvet választja a közlésre. Most is szokatlan módon, szokatlan kontextusban tálalja üzenetét.


Egyfelől szó van itt a művészi egoról, az alkotás mindent – de tényleg mindent – elsöprő erejéről. Hogy az alkotó, mint valami eszelős sorozatgyilkos hajszolja, mindenen és mindenkin átgázolva a tökéletességet. Az áldozatai – „alkotásai”, „házának alkotóelemei” - csupán stációk.  Perfekcionista, maximalista fantasztaként „építkezik”. S tevékenysége során az emberi élet kioltása pusztán praktikum.


Másfelől Trier érdekes megvilágításba helyezi a legősibb bűnt. A gyilkos motivációiról, vágyairól beszél, s érdekes módon megkísérli megértetni velünk a gyilkos elme működését. És kis túlzással sikerrel jár, pedig itt aztán tényleg nagyon frontba van tolva a szörnyűség. Mintha bő két órán keresztül egy boncasztalra fókuszálna a kamera. De azzal, hogy Jack a sorozatgyilkos akkurátus, elszánt szakmunkásként jelenítődik meg, aki a nemes cél érdekében követi el tetteit, aki – bizonyos perspektívából nézve – csak „házat” épít – de még milyet!!! -, a gyilkosság, mint olyan kvázi bagatell, másodlagos tényezővé minősül.
Rendkívül zavarba ejtő!!!


És amíg Jacket végig kísérjük az útján, kapunk egy tárlat vezetőt is grátiszba Verge személyében, aki – kis irodalomtörténet! – nem más, mint Vergilius, egyenesen Dante Isteni színjátékának lelkiismerete, „kalauza”. Verge eleinte narrátorként szólal meg, majd testet is ölt: Bruno Ganz kelti életre az augustusi aranykor epikus lírikusát.


Nem kétség: Matt Dillon szenzációs a szerepben, a film pedig végső soron sorozatgyilkosos thrillerként is megállja a helyét. De komplex élményt csak akkor ad, ha az eseménysor mögé tekintünk, s a történet meta-adatait, a mögöttes tartalmat is képesek vagyunk dekódolni. 


Ahogy Trier egyre mélyebbre merészkedik a pokol bugyraiba, úgy válik egyre meghökkentőbbé a film. Itt ismét a művészet mindenhatóságát zengedezik a bizarr képkockák, s a zárással a direktor csak még erőteljesebben aláhúzza addigi állítását: az emberi élet csupán apró fogaskerék a gépezetben, nincs jelentősége, beáldozható, pótolható, nem releváns tényező a nagy egészet figyelembe véve
És a kör bezárul…
Ilyen üzenet után kíváncsian várjuk, mi lesz Lars Von Trier következő dobása.

80%

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése