Provokáció? A szabad asszociáció
hiteles, őszinte megnyilatkozása? Polgárpukkasztás? A határok feszegetése?
Mozgóképes vízió? Sötét látomás?
A ház, amit Jack épített a
tavalyi év leginkább félreértelmezett mozija.
Lars Von Triertől már megszokhattuk,
hogy sosem a konvencionális filmes formanyelvet választja a közlésre. Most is
szokatlan módon, szokatlan kontextusban tálalja üzenetét.
Egyfelől szó van itt a művészi
egoról, az alkotás mindent – de tényleg mindent – elsöprő erejéről. Hogy az
alkotó, mint valami eszelős sorozatgyilkos hajszolja, mindenen és mindenkin
átgázolva a tökéletességet. Az áldozatai – „alkotásai”, „házának alkotóelemei” -
csupán stációk. Perfekcionista, maximalista
fantasztaként „építkezik”. S tevékenysége során az emberi élet kioltása pusztán
praktikum.
Másfelől Trier érdekes
megvilágításba helyezi a legősibb bűnt. A gyilkos motivációiról, vágyairól
beszél, s érdekes módon megkísérli megértetni velünk a gyilkos elme működését.
És kis túlzással sikerrel jár, pedig itt aztán tényleg nagyon frontba van tolva
a szörnyűség. Mintha bő két órán keresztül egy boncasztalra fókuszálna a
kamera. De azzal, hogy Jack a sorozatgyilkos akkurátus, elszánt szakmunkásként
jelenítődik meg, aki a nemes cél érdekében követi el tetteit, aki – bizonyos perspektívából
nézve – csak „házat” épít – de még milyet!!! -, a gyilkosság, mint olyan kvázi
bagatell, másodlagos tényezővé minősül.
Rendkívül zavarba ejtő!!!
És amíg Jacket végig kísérjük az
útján, kapunk egy tárlat vezetőt is grátiszba Verge személyében, aki – kis irodalomtörténet!
– nem más, mint Vergilius, egyenesen Dante Isteni színjátékának lelkiismerete, „kalauza”.
Verge eleinte narrátorként szólal meg, majd testet is ölt: Bruno Ganz kelti
életre az augustusi aranykor epikus lírikusát.
Nem kétség: Matt Dillon
szenzációs a szerepben, a film pedig végső soron sorozatgyilkosos thrillerként
is megállja a helyét. De komplex élményt csak akkor ad, ha az eseménysor mögé
tekintünk, s a történet meta-adatait, a mögöttes tartalmat is képesek vagyunk
dekódolni.
Ahogy Trier egyre mélyebbre
merészkedik a pokol bugyraiba, úgy válik egyre meghökkentőbbé a film. Itt ismét
a művészet mindenhatóságát zengedezik a bizarr képkockák, s a zárással a
direktor csak még erőteljesebben aláhúzza addigi állítását: az emberi élet
csupán apró fogaskerék a gépezetben, nincs jelentősége, beáldozható, pótolható,
nem releváns tényező a nagy egészet figyelembe véve
És a kör bezárul…
Ilyen üzenet után kíváncsian
várjuk, mi lesz Lars Von Trier következő dobása.
80%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése