Az A24 tartja magát. A srácok célja
továbbra is az, hogy egyfajta zászlós hajói legyenek a modern, alternatív
filmművészetnek.
A stúdió határozott nézetei
kétségbevonhatatlanok, a portfóliójuk pedig valóban magáért beszél: ösztönös,
művészi értelemben kifejezetten erős, szabad szellemű alkotások szerepelnek az
eddigi palettájukon, amelyek valóban azt kommunikálják, hogy az A24 tesz a
trendekre és a nagyközönség elvárásaira.
Ki tudja, meddig lehet bírni ezt
a széllel szemben pisilős attitűdöt, ugyanis A világítótorony is annyira „alter”,
hogy hiába a két főszereplő zseniális alakítása, és Jarin Blaschke hipnotikus
monokróm felvételei, a film nem igazán tudta magát beavászkodni a díjátadókra.
Oké, a Fipresci-díj Eggers-hez vándorolt Cannes-ban, a kivételesen erős operatőri
munkát sem tudták megkerülni az ítészek, így volt BAFTA-jelölés és Oscar
nomináció is, de sem a rendezői munka, sem a két aktor teljesítménye nem lett érdemi módon kiemelve, elismerve.
Pedig Robert Pattinson és Willem
Dafoe borzasztóan nagyot játszanak! Szinte mindvégig egymást túllicitálva... s kettejük mély és zsigeri alakítása teszi valóban feledhetetlenné a filmet.
Robert Eggers az egyik
legfigyelemreméltóbb fiatal kortárs rendező, akit karakteres bemutatkozó
mozija, A boszorkány után a legkönnyebb volt szimplán horror-titánnak
titulálni. De az igazság az, hogy bár Eggers ezúttal is egy rendkívül
nyomasztó, felkavaró filmet forgatott, a művészetében épp úgy helyet kap a
dráma, a tragikum, a humor, mint a horror.
Sőt, ezúttal dogmafilmes elemeket is használ, és képzőművészeti hatásokban is bővelkedik a filmje: a vizualitás és a képi metaforák meghatározó pillérei a történetnek.
A sztori Kubrick Ragyogásával
mutat rokonságot. Itt is a civilizációtól elzárt egyén pszichés megzuhanását követhetjük
nyomon, lépésről lépésre. Azzal a különbséggel, hogy Eggers kevésbé jeleskedik
a jellemábrázolásban. S ugyan a jelenetei, a sokat méltatott operatőri munka –
a képek -, illetve a film atmoszférája baromi erőteljesek, a rendező picit
elsinkófálja a karaktereit. Így pedig nehéz katartikus élményt elérni. Pedig a
zárójelenet, és a záró képsorok iszonyúan kemények, mégsem sikerül abszolválnia
A világítótoronynak az áhított hatást.
Ettől függetlenül Eggers második
filmje, csak úgy, mint A boszorkány, erőteljes darab, de a bemutatkozó mozi
komplexitását nem tudja prezentálni.
80%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése