A mai trendi horrorok, sekélyes
ijesztgetések és a hatásvadász „jump scare”-ekkel operálni próbáló vackok
közepette külön „jól esik” olyan klassz mozikat üdvözölni a vásznon, mint a The
Babadook, amely a mostani „modern” (?) elvárásokkal ellentétben a zsáner
klasszikusabb elemeiből építkezik.
Az elsőfilmes Jennifer Kent
nagyon jól tudja, hogy mitől lesz igazán dermesztő egy horror film: nem csupán
szellemekre és szörnyekre van itt szükség, meg kell mutatni az emberi lélek
árnyoldalait is.
Sokan az év horrorfilmjének
tartják a The Babadook-ot, ezzel nem is vitatkoznék, ez egyértelműen ’pipa’, a „remekmű” jelzővel azonban én magam csínján bánnék.
Kent olyan filmek nagyszerű
momentumait idézi ebben a valóban jól sikerült alkotásban, mint az Ördögűző, a Rosemary gyermeke vagy a Ragyogás.
A díszletek túlmutatnak a
klasszikus kísértetházas sztorik jól ismert kellékein. Hiába, ez egy ausztrál film, s
épp ezért a tipikus, elcsépelt hollywoodi
modort és kliséket csak nyomokban
lehet felfedezni benne.
Essie Davis borzasztóan jó, Noah Wiseman nem különben. Mégis, Jennifer Kent rendezőnő érdeme
főként, hogy egyes jelenetek valóban a frászt hozzák ránk. Kent és csapata
ugyanis mesterien játszik a fényekkel és a vágóollóval, nincs szükségük korom sötétre ahhoz, hogy belénk fagyjon a
szar – Babadook a nappali világosságban is épp olyan rémisztő, mint éjszaka…
Ettől függetlenül azonban a mű mégsem aknázza ki az összes benne rejlő lehetőséget, nem kúszik be a bőrünk alá
oly mértékben, ahogy azt elvárnánk, s nem képes olyan katarzisra, mint a
korábban felsorolt klasszikusok… Főként ezért sem válhat valódi műremekké.
Mindenesetre: a The Babadook
valóban az év horror filmje. Vita
nincs.
Több ilyet és ehhez hasonlót
kérnénk még – csak még bátrabban, még invenciózusabb tálalásban!
75%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése