Hogy egyszerű feladat lenne holokauszt-filmet készíteni? A közönség szinte minden esetben „hálásan”,
könnybe lábadt szemekkel fogadja be az élményt... Van is jó pár mozi, ami a
zsidóság megpróbáltatásait mutatja be a náci elnyomás idején, mégis, nagyon
göröngyös terep ez, mivel igen könnyű belesétálni a patetikusság és a
szentimentalizmus csapdájába.
Anélkül, hogy ironizálnánk, meg
kell jegyeznünk: a brit rendező, Mark Herman (Little voice; Fújhatjuk!) is a
könnyebbik végét fogta meg a munkának, hiszen nincs annál "kifizetődőbb",
mint egy törékeny kisfiút – vagy mindjárt kettőt!!! – helyezni a borzalmak
kellős közepébe.
Az ötlet egyébként remek: a náci
tiszt fia Bruno és a lágerben sínylődő zsidó kisgyermek barátsága valóban a
vászonra kívánkozott, s a tapasztalt direktor, Mark Herman mindent meg is tett
a projekt sikeressége érdekében. A csíkos pizsamás fiú, a rendező erőfeszítéseivel
párhuzamosan tényleg jó mozi, de ugye van az a közszájón forgó népi bölcsesség,
miszerint „nagy akarásnak nyögés a vége”. Nem kell ezt azért annyira komolyan
venni, hiszen az összkép ennél jóval árnyaltabb, és a film valóban rendben van.
Ugyanakkor, összevetve a hasonló tematikájú alkotásokkal, A csíkos pizsamás fiú
nem képes katarzist okozni: túl tárgyilagos, túl következetes, és bizonyos
tekintetben kiszámítható is.
A teljes egészében Budapesten és
Magyarországon forgatott alkotás becsületes, korrekt holokauszt-mozi, de nem
tud túlnőni és túlmutatni ezen a nyilvánvaló 'skatulyán'. Még úgy sem, hogy a
két gyerekszínész, Jack Scanlon és Asa Butterfield (ő vitte végül is többre,
játszott azóta a Leleményes Hugóban
és a Végjátékban is!) kifejezetten
jól teljesítenek, s bónusz gyanánt olyan nagyszerű művészek segítik őket, mint
Vera Farmiga és David Thewlis.
Kicsit szájbarágós a tragédia, túlontúl törvényszerű a dráma, és épp ezért nem is érinti meg
úgy igazán a nézőt a történet. A záró képsorok azért kíméletlenül betalálnak,
Herman nem cicózik…
Korrekt munka A csíkos pizsamás
fiú, precíz, pontos, nagy műgonddal szerkesztett film. De épp ez az „iparos”-
jelleg az, ami kissé megközelíthetetlenné, s picit lélektelenné teszi. Pedig
Herman mindent megtett, hogy az ellenkezőjét érezzük…
70%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése