A We are what we are Michel
Grau azonos című mexikói low-budget művész horrorjának az amerikai
újragondolása. Jim Mickle (Cold in July; Vámpírok földje) rendező szerencsére
kompromisszummentesen dolgozta fel Grau
drámai elemekkel sűrűn átszőtt, megrázó kannibál históriáját.
A Parker család emberi húst fogyaszt! Kannibalizmusuk régi tradíciókra
vezethető vissza. A kisvárost sújtó gyakori áradások emberi
csontmaradványokat mosnak ki a Parker birtok
irányából. A helyi orvos, Barrow doki
egyre ádázabbul nyomoz, s a prion
betegség egyik ritka válfajának jellegzetes tüneteit, az ún. ’kuru disease’ szimptómáit véli
felfedezni a titokzatos, halkszavú Frank-en - a Parker família családfőjén; de a nemrégiben elhalálozott ’mama’ boncolása
során is a kuru betegség (a kór az 1950-es
években a Pápua-Új-Guinea szigeten
élő Fore nevezetű kannibál törzs
tagjai között terjedt elsőként) nyomaira bukkan az orvos. Barrow maga is érintett az ügyben: a
lányának ugyanis a közel múltban nyoma veszett, s mivel a környéken egyre
gyakoribbak a titokzatos eltűnések, a doki saját szakállára elszánt nyomozásba
kezd…
A film komótosan építi fel, bontakoztatja
ki a nem mindennapi, szokatlan, hidegrázós sztorit. Lassan áll össze a kép, s
mindeközben Mickle szinte egyáltalán
nem él a „horror” adta lehetőségekkel, nem használja a zsáner jól ismert eszköztárát
– ellenben olyan sokkoló jeleneteket komponál, olyan kőkemény pszicho-drámát
kanyarint, s úgy „tolja ránk” történetének mázsás súlyát, hogy szinte
összeroppant vele.
Nem könnyű darab a We are what we are - ezért is lehet,
hogy inkább a kritikusok körében vált népszerűvé, s a nagyközönség nem igazán
tudta értékelni Mickle lassú történetvezetését.
A komor, drámai színezet – a
rideg szürkés, kékes tónusok -, illetve a lomhán mozgó kamera – a ráérős
svenkelés – elképesztően nyomasztó atmoszférát eredményeznek.
A második félidőre aztán
felgyorsulnak az események, Mickle
filmvégi „vacsora-jelenete” kellően
sokkoló és véres, noha azért marad bennünk némi hiányérzet is. A történet egy-két
fontos, magyarázatra szoruló szegmense felett „nagyvonalúan” (?) átsiklik a
forgatókönyv, ami kicsit zavaróvá/zavarossá teszi az összképet.
Ezzel együtt azonban a We are what we are az utóbbi néhány év
egyik legfigyelemreméltóbb – nem tisztán – zsánerfilmje! Film – és horror
rajongóknak kötelező darab!
80%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése