Csak ül ez a derék katona a
tárgyalóteremben, mered maga elé. Hiába tért vissza Afganisztánból sértetlenül a családjához, s hiába hozta ki
alakulatát a halál torkából és mentette meg egyik katonatársa életét - akinek nyakát
a tálibok golyója kis híján végzetesen elmetszette -, szóval hiába minden,
hiába tűnik egészségesnek ez a kiváló katonatiszt, bizony megsebezték. A lelkét. Megsebezte Afganisztán, megsebezte a háború.
A főszereplő Claus egy dán békefenntartó egységet vezet Afganisztánban. Nap, mint nap aknamezőkön sétál a katonáival. Néha olyan házakba kénytelen
bemasírozni, ahol pár éves kisgyerekek hullái fekszenek, s közvetlen közelről
arcba lőtt asszonyok teteme pihen. Ilyen a háború. Clausnak aztán egy bevetés során muszáj gyors döntést hoznia: tűz alá veszik alakulatát a tálibok - csak úgy záporoznak a lövések. Lasse-t, Claus egyik katonatársát
ráadásul komolyan meg is sebesíti az egyik golyó. A dán csapatvezető a hirtelen
jött krízis helyzetben légi támogatást kér a bázistól. Nincs mese életekért
felel, a „lét a tét”. Csak hogy
rögvest kiderül: bár osztaga túlélte a veszélyes bevetést, Pedersent előveszi a „rendszer”. Az általa „lebombáztatott” célpont
ugyanis nem volt teljes mértékben beazonosított (légicsapást csak és kizárólag
olyan esetben lehet kérni, amikor bizton állítható: polgárok élete nem forog
veszélyben), s az akció során 11 civil, köztük 8 gyermek is életét vesztette.
A film második fele eztán már Dániában, egy hideg-rideg tárgyalóteremben
játszódik, ahol Claus ügyét tárgyalják.
A hadbíróság akár 4 év letöltendő szabadságvesztésre ítélheti a férfit.
De lehetséges-e igazságot
tenni ebben a kérdésben? A vád
képviselője, a céltudatos, elszánt, fiatal jogásznő vajon tisztában van-e
azzal, milyen „egy háborúban” helyt állni, döntéseket hozni, felelősséggel
viseltetni a társaink, illetőleg az embere(in)k iránt? Milyen érzés szembesülni
a leszakadt karok, lábak látványával? Milyen hónapokig távol lenni az otthontól,
s milyen érzés azzal a képzettel álomra hajtani a fejünket, hogy az aznap
összeszedett pár éves gyermek megcsonkított, összeaszott hullája, akár a saját
gyermekünké is lehetett volna? Óriási lelki presszió, más tudatállapot. „Egy
háború”. Messziről nézve, az íróasztal mögül. Átélve viszont nagyon is
valóságosnak tűnik!
A kiváló A vadászat c. film forgatókönyvírójának (Tobias Lindholm) második rendezése a Krigen, mely Oscar-jelölésig
vitte tavaly a „legjobb idegen nyelvű
film” kategóriában, s a Saul fia
egyik komoly vetélytársa volt a 2016-os Oscar-ceremónián.
Nem véletlen a jelölés. Lindholm filmje azon túl, hogy
borzasztóan „éles” és precíz meló, a jellegzetes dán objektivitás és zord
attitűd ellenére is képes közel férkőzni hozzánk. Köszönhetően a
pazarul megrajzolt kontextusnak és a szuggesztív színészi játéknak! Bravó Pilou Asbaek és bravó Tuva Novotny!
Noha Afganisztánon van a fókusz, az Egy
háború mellőzi a hasonló témájú, nemrégiben készült amcsi mozik
pátoszosságát (lásd: Arctalan ellenség; Az
élet ára). Lindholm határozott és
céltudatos. Szembesít minket a helyzettel, de nem ítélkezik. Ránk hagyja a
feladatot: „Vonjátok le ti, a konklúziót!
Nosza, lehet igazságot tenni!” Ugye nem is olyan könnyű?
Mert a háború nem az egyének
szintjén működik. A háború - ha már elindították, ha már beindítottuk – automatikus
„rendszer”. Önműködő! „Egy háborúban” az individuum sosem győzedelmeskedhet!
85%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése