Bízunk benne, hogy nem csak az Oscar-történelem, illetve a díjátadó
valaha volt legkínosabb bakija miatt fognak emlékezni Barry Jenkins Holdfény c. alkotására.
Hisz a Moonlight bőven megérdemli, hogy
elfelejtsük a kapcsolódó botrányt, mélyre temessük az előítéleteinket, ne
engedjünk a pletykáknak és a rosszindulatnak, és csak és kizárólag a történetre koncentráljunk!
Baromi merész és izgalmas
egyrészről a téma. Fekete, meleg srác a Miami-gettóban. Másrészről Jenkins ügyesen kerüli el a téma
buktatóit, és kvázi szerzői filmként vezényli le Tarrel Alvin McCraney történetét.
Az író személyes élményeit
örökítette meg könyvében. Homoszexuális fiatal fekete fiúként neki is hasonló
inzultusokkal – a kirekesztéssel - kellett megküzdenie, mint Chironnak a film főszereplőjének. És itt
jön a képbe a rendező, Barry Jenkins,
akinél jobban aligha ismerné más ezt a kőkemény közeget, hiszen ő maga is Miami
drogdílerek és stricik uralta gettójában cseperedett fel.
Szerencsés együttállás. Mondhatni.
Jenkins nem dokumentarista-jellegű, hip-hop muzsikától hangos, „tele
fuckolt”, már ezerszer látott, sablonos
gettó kalandot kínál. Harsány megnyilvánulások és klisés szituációk helyett főszereplőjére,
annak tragikus életkörülményeire, izgalmas, sokatmondó „önkeresésére” helyezi a
hangsúlyt. Teszi ezt úgy, hogy - bár drámai események peregnek
- nem esik az önsajnálat csapdájába, nem ragadtatja magát frázisokra, nem népe mellett,
illetve a rasszizmus ellen kampányol.
A direktor önismereti túrára
invitál, szembesít a félelmeinkkel, bizonytalanságainkkal, lelkünk
törékenységével, azzal a ténnyel, hogy életünk nagy hányadát tulajdonképpen
álarc mögé rejtőzve éljük (nem kell ehhez sem melegnek, sem színes bőrűnek lennünk). Nem vállaljuk a szándékainkat, sem a
vágyainkat, hisz mindvégig ott nehezednek vállunkon a társadalom konvenciói, elvárásai. S a szorításból bizony kurva nehéz szabadulni. És ha szabadulunk
is, ha el is határozzuk, hogy szembeszegülünk a szociális kötöttségekkel, megvetett
kívülállóként kell leélnünk az életünket.
Szóval Jenkins nem igazán ringat minket illúziókba, kőkeményen bemondja a
tutit, és ez már rég nem a homoszexualitásról, vagy a faji megkülönböztetésről
szól.
Remek a film szkeccs-szerű szerkesztése (egy pillanatra sem törik meg a történet lendülete). Remekül ível felfelé a sztori a 3 epizódon keresztül. Remek, ahogy Jenkins kivételesen briliáns érzékkel
bizonyítja Tarell Alvin McCraney
tételét, miszerint „In moonlight black
boys look blue”!
90%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése