A 85 éves, még mindig aktív John le Carré vélhetően mindent tud a
krimiről. Carré
regényei valóban szépirodalmi igénnyel megírt - és szerkesztett szórakoztató
történetek. Csavarosak, agyasak, és mindemellett irtóra autentikusak. Hisz az
író fénykorában az MI6 alkalmazásában
maga is hírszerzőként tevékenykedett!
Számos adaptáció készült már a
szerző műveiből, a legismertebb talán a Suszter,
szabó, baka, kém Gary Oldmannel,
a mi házi kedvencünk azonban egyértelműen Philip
Seymour Hoffman hattyúdala, Az
üldözött!
Az Our kind of traitor Carré
egyik legismertebb és legnépszerűbb regénye, így szinte törvényszerű volt, hogy
egyszer ebből a sztoriból is filmes adaptáció készül.
A Nanny McPhee és a nagy bumm rendezőnője, Susanna White azonban nehézkesen veszi fel a le Carré által diktált tempót, és hát sajnos az is érezhető, hogy
ez a „műfaj” bizony ismeretlen terep a számára – bizonytalanul és tétován mozog ebben
a gengszterek, bérgyilkosok és MI6 ügynökök
uralta világban.
Nem véletlen, hogy A mi emberünk végül nem kapott akkora
figyelmet, mint a korábbi le Carré-feldolgozások
– hisz jóval harmatosabb azoknál.
A szereplők, élükön Ewan McGregorral, a Charlie-ra – szó szerint – hajazó Stellan Skarsgarddal és Naomie
Harris-szal ellenben egészen jól muzsikálnak, és White asszonynak tulajdonképpen az atmoszféra is „megvan”.
A karakterek motivációit viszont
nem igazán értjük. Nem világos, hogy a civilben irodalom prof Perry mi a jó életért segít olyan állhatatosan
Dima-nak, az orosz maffia
könyvelőjének. Mi hajtja a főhőst? Az, hogy a jó erkölcs és az elvhű, humanitárius
gondolkodás ezt diktálja – vagyis, hogy Perry
„jó ember” - elég együgyű válasz.
Kár, hogy a rendezőnő nem bontja ki a karaktereket, s nagy kár, hogy mindent
összevetve csupán felületes történetmesélőnek bizonyul.
Nem rossz mozi egyébként az Our kind of traitor, nem is nézhetetlen,
csak a feszültségnek és az izgalomnak van híján, ami egy kémfilm esetében nem túl
okés!
60%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése